Vámpír vér 1.fejezet

1. Fejezet

Sok évszázada annak, hogy itt bolyongok az élők közt. Magam sem tudom miért vagyok még mindig ebben a városban, ahol rengeted minden emlékeztet „RÁ”. Mint a legtöbb vámpírnak, úgy nekem is gondot jelent a táplálkozás. Hiszen nem szabad nyomokat hagynunk, de én valamiért képtelen vagyok megölni áldozataim. Ilyenkor csak mélyen a szemükbe nézek, és hipnotizálom őket. Magam sem tudom, miért cselekszem így, hiszen régen nem érdekelt kit ölök meg mikor parancsba kaptam. Hát igen ez akkor volt, mikor még ember voltam. Én voltam a király egyik szolgája vagy inkább a kutyája. A hűséges kutya aki mindig úgy cselekszik, ahogy a gazdája kívánja. Rengeteg embert kellett megölnöm csak azért, mert nem tudott fizetni. Nem számított, hogy nő vagy férfi az áldozat. Persze akadtak olyan feladatok is, hogy valaki után kellett mennem mert vérdíj volt kitűzve a fejére, valamikor pedig én voltam a város hóhéra is. Volt mikor egy teljes falut kellett porig égetni, benne minden élővel. De volt mikor nem csak gyilkolnom kellett. Akadtak más feladatok is, például én voltam a király szeretője is. Ezt nagyon utáltam. Inkább végeztem ki embereket, mintsem hogy a magáévá tegyen. Azzal a vámpírral aki ilyenné tett, az egyik faluban találkoztam, amikor vadászaton voltam. Sokan tudták hogy ki vagyok, így mikor odajött és azt suttogta a fülembe, hogy van kiút innen a pokolból, szinte azonnal kérdeztem hogy mi lehet. Erre ő csak annyit felelt, hogy este találkozzunk az egyik közeli fogadóba. Persze én jobb élet reményében azonnal bele mentem, és elmentem a találkozóra. Kisebb beszélgetés után kimentünk a fogadó melletti sikátorba. Akkor még nem értettem mit akar tőlem, de nem is érdekelt, mert gondoltam meg tudom védeni magam. Hát nagyot tévedtem. Mikor szinte már követeltem hogy árulja el, mi az a jobb élet ami kijuttat innen a pokolból, ő válasz nélkül hirtelen hozzám lépett és a nyakamba harapott, majd szívni kezdte a véremet. Szinte éreztem ahogy a meleg vérem folyik ki a testemből, mégsem bírtam mozdulni. Folyton arra gondoltam hogy mekkora marha vagyok hogy bedőltem neki, és hogy most meg fogok halni. De mielőtt ez bekövetkezett volna, a vámpír abba hagyta az ivást, majd a csuklóján ejtett egy kis vágást, és a vérét a számba nyomta, majd arra kért igyam belőle én is. Nem tudtam nemet mondani, mert valószínű hogy hipnotizált engem. Mikor magamhoz tértem, már isten tudja hány nap telhetett el, és le voltam láncolva az ágyhoz. A torkom folyamatosan szomjazott és nagyon éhesnek éreztem magam. Fogalmam sem volt hol lehetek, de ahogy körbenéztem a szobába, olyan volt mint egy elhagyatott kastély. Nem telt el sok idő és a vámpír megjelent hogy megnézze ébren vagyok e, majd kiment és 2 nővel tért vissza. Először csak néztem hogy játszadozik velük, majd odalökte az egyiket, és én nem tudtam ellenállni a csábításnak. Szinte azonnal ráharaptam a nyakára és szívni kezdtem belőle a friss finom vért. Ahogy a fogaimmal beleharaptam a puha bőrbe, majd felkiáltottam a fájdalomtól. De nem tettem inkább erősen haraptam, szinte téptem a bőrt. A lányon látszott, hogy nagyon fáj neki, de képtelen volt menekülni az erős szorításomtól. Mikor már majdnem minden csepp vért kiszívtam szerencsétlenből, a vámpír odajött és lerántott róla. De én nagyon telhetetlen voltam és csak még több vért akartam, de nem kaptam. Az éhség alig szinte elviselhetetlen volt. Lassan már a vámpírt mesteremnek hívtam, mivel a nevét nem árulta el. Mikor már csillapodtam az éhségből, akkor kezdett elmondani mindent, amit csak tudni lehet egy vámpírról, és mikor kitanított el is hagyott mondván, két vámpír nem fér megy egy vadászterületen. Fogalmam sem volt mire érthette. Egyedül maradtam, és azóta sem láttam őt többé. Az elkövetkezendő egy évszázadot egyedül töltöttem, majd megismertem Őt. Gyönyörű, hosszú barna hajába és gesztenyebarna szemeibe szinte azonnal bele szerettem. Bár nem voltam benne biztos hogy mit is érezhettem, hiszen emberként még soha nem voltam szerelmes, hát még vámpírként. Nem voltam vele tisztában, hogy amit érzek, az nem csupán a vér utáni vágy e. Nem bírtam ki hogy meg ne ismerjem. Nagyon gazdag és jómódú családból származott, így elkezdtem ott dolgozni, mint lovász fiú. Szinte hamar felfigyelt rám, mivel nem voltam több mint 22éves. Legalább is mikor ember voltam úgy haltam meg. Szép lassan összeismerkedtünk és egymásba szerettünk. Már nem csak a vére után sóvárogtam, de sajnos nem bírtam sokáig titkolni állati mivoltomat. De ő megértett és annak ellenére velem akart maradni. Szerette volna ha át változtatom hogy mindig velem legyen. Bár úgy tettem volna. Nem telt el sok idő, és balesetet szenvedett és meghalt. Azóta magányosan élek tovább és várom a halált. Ami persze lehetetlen számomra, hacsak valaki szíven nem döf egy szentelt karóval.

Most éppen Tokió valamelyik utcájában sétálok. Nem is nézek senkit csak megyek előre. Hirtelen meghallom, hogy valaki segítségért és kegyelemért kiált. Mivel nekem jobb hallásom van, azonnal oda futok a hang irányába, ami egy sötét kis sikátor belsejéből jön. Meglátok egy fiút aki szinte alig él már a sok veréstől, és felette 5 nagyobb darab srácot. Azonnal odaugrok közéjük és megragadom az egyiket a nyakánál fogva, majd felemelem, és kitöröm a nyakát egy laza mozdulattal. A társai is menekülni próbálnak, de hiába. Én sokkal gyorsabb vagyok náluk. Még hármat simán csak kivégzek, az utolsónak pedig a vérét veszem, úgy sem ettem még ma. Aztán odasétálok a fiúhoz, aki szinte 20 éves lehet, és felkapom a földről. Az elején eljátszom a gondolattal, hogy megölöm, de valamiért nem megy. Bár a vére elég csábító, de tudom magam türtőztetni, hiszen most ettem. Nem messze innen van egy kis ház, ahol élek és úgy döntöttem magamhoz viszem. Bár fogalmam sincs miért. El láttam a sebeit míg eszméletlenül feküdt. Volt pár törött csontja is, amit sikeresen helyre tettem. Szerencsés volt hogy arra jártam és meghallottam, különben már halott lenne. Egész éjszaka az ágy mellett ültem és figyeltem ahogy fekszik. Nem tudtam betelni a látvánnyal. Még a sebek ellenére is egyszerűen gyönyörű volt, bár kicsit vékony szegény. A haja vállig érő, a színe akár az ezüst. Ahogy figyeltem az arcvonásait feltűnt, kicsit talán hasonlít a volt kedvesemre Rosalira, bár neki nem voltak ilyen keskeny ajkai. Már eltelt három nap, és én azóta semmit nem ettem. Végig itt voltam mellette, hátha magához tér. Így is lett. Szépen lassan nyitotta ki szemeit miközben felnyögött a fájdalomtól.

-         Mi történt és hol vagyok? – ugrott fel hirtelen és távolodni kezdett tőlem.

-         Ki vagy te? – kérdezett megint, majd egy nagyot sóhajtottam és így feleltem.

-         Én vagyok aki megmentette az életedet. A nevem Christopher Raynolds. De szólíts Chris-nek. És a házamban vagy, de ne izgulj egyenlőre nem tervezem hogy bántani foglak, bár már nagyon éhes vagyok. – mosolyodtam el.

-         Köszönöm hogy megmentettél. Mióta vagyok itt?

-         Hát már 3 napja hogy megtaláltalak. Azóta csak aludtál. Volt pár törött csontod de sikeresen helyre raktam. Mi a neved kölyök? És miért támadtak meg?

-         Takahasi Akito. Mikor hazafelé sétáltam észrevettem hogy követnek, és mikor gyorsítani kezdtem, két srác elém ált míg a többi a hátam mögött. Fogalmam sincs mit akartak, csak verni kezdtek.

-         Értem. Hát nézd, nincs itthon semmi emberi kaja, de ha megmondod mit ennél, megszerzem. És meddig akarsz még olyan távol lenni? Megmondtam hogy nem bántalak.

-         Sajnálom.- azzal közelebb húzódott, vissza ahol eredetileg feküdt. – Nekem mindegy milyen kaja, nem vagyok válogatós és köszönöm szépen hogy ilyen rendes vagy velem.- mosolyodott el.

-         Rendben akkor mindjárt hozok valamit enni neked.

-         De te is egyél valamit mert nagyon sápadtnak tűnsz.

-         Azzal te ne foglalkozz. Most megyek te csak feküdj!

Azzal magára hagytam, és reméltem hogy a ház egyben marad mire visszaérek, és nem lesz kifosztva. Bár azokkal a sebekkel nem lehet könnyű mozogni. Meg különben is. Már ismerem az illatát és bármikor megtalálom és végezhetek vele ha kedvem tartja. Miközben ezen gondolkodtam, már be is értem a városba. Bementem a legközelebbi étteremben és rendeltem valami ehető kaját. Gyorsan el is készült. Visszafelé még én is elkaptam két nőt és majdnem végeztem velük annyira ki voltam éhezve. Hát igen észrevettem hogy nem ettem pár napja. Amint végeztem siettem vissza Akitohoz mert már biztos nagyon éhes. Mikor beléptem a szobámba döbbenten láttam, hogy teljesen fel van öltözve és indulásra kész.

-         Te meg hova készülsz?

-         Ne haragudj, de nem találtam telefont, és igen csak fel kéne hívnom a főnökömet. Lehet hogy ki is rúgott amiért így eltűntem, a mobilom meg nincs nálam.

-         Most nem mész sehová meg értetted?! Súlyos sérüléseid voltak. Meg hoztam neked enni és addig biztos nem szabadulsz innen, míg jobban nem vagy.

Nem tudott mit mondani, inkább csak levette kabátját és leült az asztalhoz enni. Ha mérges vagyok akkor általában jobb nekem engedelmeskedni mert könnyen elveszítem a fejem. Nem telt sok időbe, kb 3percbe, és meg is ette a kaját amit hoztam. Láttam hogy mikor feláll az asztaltól, kicsit megszédült.

-         Köszönöm az… - szédült meg ismét.

-         Majd én felviszlek. Még gyenge vagy.

-         Nem szükséges tudok egyedül is…

Nem hagytam hogy befejezze amit mondani akart. Őszintén szólva soha nem érdekelt, hogy más mit akar. Mindig úgy volt ahogy én akartam. Ölbe kaptam és óvatosan felvittem a szobámba és lefektettem az ágyra. A teste szinte tüzelt a láztól. Lementem és vittem neki lázcsillapítót. Bár fogalmam sincs honnan lehetett a házban, hiszen senkit nem hoztam még ide. Nem is értem miért törődök vele ennyit, hiszen csak egy ember, egy táplálék a számomra. Hoztam neki még vizes borogatást is. Mikor még ember voltam emlékszem, anyám is mindig ezt csinálta mikor beteg voltam. Beborogattam, ő meg el is aludt. Leültem mellé egy székre és onnan figyeltem alvó arcát, ami gyönyörű volt még így is. Kíváncsi vagyok vajon miért támadták meg, hiszen még a légynek sem tudna ártani, olyan gyenge szegény. De most azt hiszem lepihenek én is, hisz holnap is lesz időm ezen gondolkodni. Mikor felébredtem Akito már nem volt sehol…

Valahol abban reménykedtem, hogy itt marad még egy kicsit. De remélem hogy jól van. Ha akarnám könnyen megtalálhatnám, de azt hiszem inkább keresek valami más elfoglaltságot magamnak. Mindjárt este lesz és kezdek megéhezni. Azt hiszem elmegyek vadászni. Fel kaptam magamra a fekete kabátomat és elhagytam a házat. Ismét csak bolyongtam az utcákon és lestem áldozatomat. Találtam is egyet. Azonnal letámadtam, majd vérét vettem ügyelve arra hogy ne öljem meg. Még a mentőket is kihívtam mikor végeztem, majd elhagytam még a környéket is. Miközben sétáltam, megéreztem Akito édes és finom illatát. Mivel már jól laktam, el indultam haza. Mikor beléptem a házba ahol még mindig éreztem az illatát, azt hittem rosszul látok. Megláttam a konyhában amint éppen valami kaját próbál összeütni. Egy darabig csak néztem őt hogyan ügyetlenkedik.

-         Á Chris, isten hozott itthon! – majd elmosolyodott.

-         Hát te meg mit csinálsz itt? Azt hittem már nem is látlak.

-         Mivel megmentettél, úgy gondoltam hogy meghálálom és főzök neked valami finomat. Bár nem találtam semmit, így elmentem bevásárolni a maradék pénzemből.

-         Igazán nem kellett volna! – még is hogy mondhattam volna meg neki hogy egy vámpír vagyok aki vért iszik csak.

-         Mindjárt készen van. Foglalj helyet!

Miután leültem csak akkor vettem észre, hogy milyen szép rend van és tiszta minden. Ezt is biztos ő csinálta. Ki gondolta volna. Azzal elém rakta az ételt, amiről fogalmam sem volt mi az.

-         Nem szereted? – kérdezett rám, mert olyan fura képet vágtam erre az izére előttem. Ez tényleg ehető? Kérdeztem magamban.

-         Nem erről van szó. Még nem láttam ilyet ezelőtt.

-         Akkor jó már megijedtem hogy nem szereted. - Mosolyodott el ismét.

-         Rajta kóstold csak meg!

Magam sem hittem volna hogy meg fogom kóstolni. Ha ember lennék biztos finom lenne. De így csak megjátszom hogy az. Persze ő ennek nagyon örül. Miután megettük, ö elmosogat és el is pakol. Addig én felmegyek a szobámba és kibontok egy üveg vörösbort.

-         Azt hiszem ideje mennem. Holnap is eljöhetek? Persze csak ha nem bánod.

-         Felőlem. – azzal intettem és ő el is ment.

Még meg sem kérdeztem hogy van e hol laknia. Bár biztos van hiszen csak húsz éves és biztos egyetemista.

Az elkövetkezendő egy hétben minden nap eljött hozzám, és főzött meg takarított nálam. Annyira természetesnek tűnt a jelenléte, hogy már nem éreztem magam olyan magányosnak mint azelőtt. Azt hiszem meg tudnám ezt szokni. De ha megtudná mi vagyok, elmenekülne előlem, vagy megpróbálna megölni engem. Bár azt hiszem ez kicsit túlzás lenne. Nem hiszem hogy meg tudna ölni bárkit is. Majd lassan azért ideje elmondanom neki az igazat és meglátjuk mi sül ki belőle.

-         Holnap kicsit később jövök, mert leltár lesz melóba. De amint végeztem benézek rendben?

-         Jó persze gyere csak.

Észre vettem, hogy mióta velem van, kezdek megváltozni.

-         És a barátnőd mit szól hozzá hogy folyton itt vagy?

-         Nekem nincs barátnőm. És különben is meleg vagyok.

Nem is tudom miért nem lepődök meg annyira.

-         Nemrég volt egy kapcsolatom ami két hónapig tartott.

-         Hogy hogy? Hiszen remekül főzöl, vezeted a háztartást is.

-         Hát talált valakit aki gazdagabb mint én, és mindent meg tud neki adni.

-         Azt a barmot. A pénz nem minden. Persze az is fontos, hogy az ember jól éljen, de csak ezért elhagyni valakit! – csaptam az asztalra dühömben.

-         Hát nem is volt olyan nagy szerelem köztünk. Inkább csak testileg vonzódtam hozzá. Így annyira nem bánt hogy vége.

-         Hát ha az én szeretőm lennél, nem hagynám hogy szomorkodj miattam.

Láttam hogy ez a beszólásom kicsit érzékenyen érintette. Azt hiszem nem viccelhetek ilyenekkel.

-         Majd egyszer átmegyek hozzád. Kíváncsi vagyok hol élsz.

-         Rendben de kérlek szólj előtte, hogy ki bírjak takarítani kicsit.

-         Oké.

Azzal befejeztük a vacsorát, és haza ment. Én meg mint mindig, persze hazáig követtem, és visszafele elmentem vadászni. Szinte már bűntudatom volt emiatt. Nem akartam hogy tudja mi vagyok, pedig nem titkolhatom sokáig előtte. Ugyan is észrevettem, hogy egyre jobban vonzózom hozzá, ami kicsit fura volt. Hisz férfiak vagyunk, és eddig csak nőkkel voltam (kivéve a királyt). De mostanában azt is hanyagolom, mióta itt van velem.

Másnap már alig vártam, hogy ismét jöjjön. Fel s alá mászkáltam az üres lakásban. Pedig mondta is hogy most később jön. Valamiért nyugtalan voltam nagyon. Már nagyon későre járt, így gondoltam megnézem, hátha haza ment. De nem találtam otthon. Még a munkahelyére is elmentem, de már zárva volt. Hova a fenébe tűnhetett? Próbáltam illat alapján keresni, és megéreztem egy furcsa szagot a levegőben, ami valószínűleg kloroform volt. Már megint mibe keveredett azaz idióta?...