1. Fejezet
Amikor úgy éreztem, hogy számomra vége a világnak, te csak mosolyogva nyújtottad felém hideg kezeidet, és néztél rám azokkal a nagy zöld szemeiddel. Akkor még nem értettem hogy a világ mely számomra véget ért, újrakezdődött.
- Akira siess mert el fogsz késni az iskolából!
- Tudom anya. Mindjárt kész vagyok.
- Ne felejtsd el este apáddal megyünk egy üzleti vacsorára így egyedül leszel itthon. Az ajtót se felejtsd el bezárni ha haza értél. Az ételt csak meg kell melegíteni.
- Igen anya. De most rohanok mert elkésem. És siessetek haza este.
A nevem Sugiura Akira.18 éves vagyok. Nemrég költöztem vissza Japánba a szüleimmel. Már alig vártam hogy iskolába mehessek. Nagyon hiányoztak a régi barátaim. 15 éves voltam mikor Amerikába költöztünk, mert apám kapott egy remek cégnél állást. Jól éltünk de a cég csődbe ment és így apám úgy döntött hogy vissza költözünk. Egy kicsit szomorú voltam mikor megtudtam hogy ott kell hagyni Londont, mert hát nagyon szerettem ott élni. Bár az is igaz hogy Japán sokkal jobban hiányzott. Főleg a barátaim. Alig vártam hogy találkozhassak velük. De előbb iskolába kell mennem. Remegő lábakkal léptem be az iskolakapun. Azt tudtam hogy sok minden megváltozott mióta nem voltam itt. Még is nagyon izgatott voltam ahogy sétáltam előre. Aztán annyit éreztem hogy valaki hátba vert.
- Akira te vagy az? Tényleg te vagy?
Egy kicsit meglepődtem hogy valaki a nevemen szólított. Hirtelen nem tudtam ki is lehet az. Csak bámultam bele azokba a nagy zöld szemekbe. Teljesen megbűvöltek. A haja fekete és a válláig ér. Megbabonázott abban a pillanatban ahogy ránéztem. Hirtelen azt sem tudtam hol vagyok. Főleg hogy honnan tudja ki vagyok. Hisz rengeteget változtam az elmúlt években. A hajam barna és épphogy a fülemig ér. Mielőtt elmentem nekem is fekete volt de befestettem. Nekem jobban tetszik mert jobban megy a barna színű szememhez.
- Látom nem ismersz meg. Én vagyok az Yuki. Nem értem hogy tudtad elfelejteni a legjobb barátodat!
- Sajnálom. Csak nagyon meglepődtem amikor megláttalak.
- Mindegy is. Úgy örülök hogy visszajöttél.
- Hát én is örülök. Hogy vannak a szüleid és a testvéreid?
- Kösz remekül vannak. De majd szünetbe beszélgetünk mert mindjárt becsengetnek.
Ahogy ezt kimondta megragadta a kezem és erősen húzott maga után a lépcsőn felfelé, egészen az osztályteremig. Amint megláttak a többiek, rögtön körülöttem voltak és kérdezgettek hogy milyen volt London. Én persze meg sem bírtam szólalni mert ahogy elhangzott a sok kérdés, aminek a felét el is felejtettem, már csengettek is. Mindenki le ült a helyére én pedig oda ahol volt szabad hely. Szerencsére az ablak mellett volt leghátul és persze Yuki mellett. Az első óra osztályfőnöki volt. Újra be kellett mutatkoznom, hátha valaki nem tudná ki vagyok. Ebédszünetben elmeséltem a többieknek, mi minden történt velem míg nem voltam. Ők is rengeteg mindent meséltek nekem. Kiderült hogy az osztályban szinte csak pár embernek nem volt barátnője és hogy Ryou éppen nagyon bele van zúgva a 3.os Sakura-ba. Miközben beszélgettünk észrevettem, hogy Yuki nagyon néz engem és ez egy kicsit zavarba is hozott. Nem tudtam miért de a szívem egyre hevesebben kezdett verni. Ekkor hirtelen becsengettek. Mindenki rohant vissza ahogy tudott az osztályterembe. Mielőtt elindultam volna én is, valaki hirtelen megragadta a karom és odasúgta a fülembe:
- Iskola után várlak a bejáratnál!
Nem volt időm válaszolni, olyan gyorsan el is futott. Persze tudtam hogy csak Yuki volt az. De a szívem majd kiugrott a helyéről. Alig vártam hogy vége legyen az óráknak hogy végre találkozzunk és beszélgessünk ketten egy kicsit.
Mihelyt vége lett az óráknak gyorsan összepakoltam a cuccaimat és a szememmel kerestem Yukit de nem láttam. -Biztos előre ment-gondoltam. Amint végeztem rohantam le a lépcsőn. Persze ő már ott várt rám.
- Itt vagyok. Hova szeretnél menni?
- Nekem mindegy. Ahova te. Hisz régen voltál már itt. De ha akarod újra körbevezetlek–mosolyodott el.
- Rendben.
Kezdetnek elmentünk egy plázába. Rengeteg butikot megnéztünk, majd beültünk játszani egy játékteremben. Nagyon jól szórakoztunk. Miután meguntuk elmentünk enni valamit és beültünk egy közeli parkba.
- De rég voltam itt. És nagyon jól éreztem magam. Köszönöm hogy elhoztál ide.
- Ugyan. Én is nagyon jól éreztem magam veled. Tudod mióta elmentél, azóta nem nagyon barátkoztam senkivel. Valahol a szívem mélyén mindig vártam hogy visszajössz. – arca kicsit szomorúan nézett maga elé.
- Hát tudod nekem se volt sok barátom Londonban. Mondhatni hogy betolakodónak számítottam. Sokat piszkáltak. Volt hogy meg is vertek. De aztán összebarátkoztam egy sráccal a neve Edward. Utána valahogy már nem tűntem idegennek az iskolában. Szép lassan elfogadtak. Sajnálom is hogy ott kellett hagynom, de megbeszéltük hogy tartjuk a kapcsolatot. Mi a baj miért vágsz ilyen szomorú arcot?
- Semmi csak örülök hogy itt vagy.
Csendben ültünk az egyik padon, majd elkezdett sötétedni. A lámpák lassan világítani kezdtek. 8 óra lehetett amikor elindultunk haza. Egész úton alig szóltunk pár szót egymáshoz. Majd elváltunk az utca sarkon jó éjszakát kívánva és hogy holnap találkozunk. Ahogy haza értem az üres lakásba, hirtelen rossz érzés kapott el. A szívem összeszorult a fájdalomtól. Nem tudtam mi lehet. Majd körbenéztem, és megláttam egy cetlit az asztalon amit még anya írt. Ez az üzenet állt rajta:
„ Este későn jövünk, ne várj meg. A kaja a hűtőben csak melegítsd meg. Nagyon szeretünk anya és apa.„
Ledobtam magamról a ruháimat és elindultam a fürdőbe hogy vegyek egy forró zuhanyt. Amint végeztem, készültem aludni, de hirtelen megcsörrent a telefon. De amint felvettem volna meg is szakadt. Akkor láttam meg hogy a rögzítőn 12 nem fogadott hívás és 1 hangüzenet van. A szám ismeretlen volt így meghallgattam az üzenetet amiben az állt hogy anyát és apát súlyos baleset érte….
Gyorsan magamra kaptam a ruháimat és szaladtam be a legközelebbi kórházba. Rögtön a recepcióra siettem. Egy nővér elmondta hogy hova kell mennem, de mielőtt elindultam volna, megláttam Yuki mamáját. Azonnal odarohantam a már síró asszonyhoz.
- Mi történt? – kérdeztem tudatlanul, szinte ordítva. Az asszony csak sírt egyre keservesebben.
- Sajnálom Akira. A szüleidnek autóbalesete volt és…. Mindketten…meghaltak.
Amint meghallottam szinte azonnal elájultam a sokktól. Mikor felébredtem, Yuki szobájában találtam magam. Fogalmam sem volt hogy kerültem oda, vagy hogy mennyi idő teli is el. Az ágy mellett Yuki feküdt. De amint megérezte hogy mocorogni kezdtem, kinyitotta a szemét és rám nézett. Én csak bámultam magam elé.
- Akira hogy érzed magad?
- Mi történt?
- Tegnap összeestél a kórházban. Az orvos azt mondta sokkot kaptál. Nagyon megijesztettél mert azóta nem tértél magadhoz. Emlékszel valamire?
- Tegnap haza mentem, lezuhanyoztam, majd készültem aludni de előtte lehallgattam a rögzítőt. Aztán bementem a kórházba és….mi történ anyáékkal? Ugye nem igaz hogy meghaltak? Mond hogy hazugság – hirtelen sírni kezdtem.
- Sajnos igaz. Nagyon sajnálom! – gyorsan magához ölelt jó szorosan míg én csak még jobban bőgni kezdtem. Aztán el löktem magamtól és kirohantam a házból.
Fogalmam sem volt merre szaladok. Mikor feleszméltem a parkban voltam, amit Yuki mutatott még délután. Volt ott egy szökőkút. Leültem a szélére, a kezemet az arcomra tettem és úgy sírtam.
- Istenem miért történt ez? Miért vetted el tőlem a szüleimet? Miéért????
A könnyeim patakokban folytak az arcomról mikor hirtelen valaki átölelt.
- Semmi baj. Itt vagyok. Nyugodtan sírd ki magad!
- Yuki mi lesz velem ezek után? Hogy történhetett ez? – sírva reszkettem a karjai között.
Miután kicsit megnyugodtam, pontosabban kisírtam magam Yuki szép lassan felsegített hogy induljunk haza. Ekkor mintha a lábam kőből lenne, meg sem akart mozdulni, és hirtelen összerogytam mint valami rongy baba. Yuki felém nyújtotta kezeit, és ahogy ránéztem, ő csak rám mosolygott, de láttam rajta hogy ő is sírt, mert piros volt a szeme. Majd felsegített és egy kicsit még leültünk és csak néztük a holdat és a csillagokat. Gyönyörű csillagos ég volt amit soha nem fogok elfelejteni. Abban a percben úgy éreztem, hogy a világ összedől körülöttem.
Szép lassan hazasétáltunk. Mikor beléptünk az ajtón Yuki mamája azonnal ott termett, hogy merre jártunk késő este. Persze azonnal elmagyarázta neki Yuki hogy hirtelen kirohantam és ő meg utánam jött, nehogy hülyeséget csináljak. Pedig meg se fordult a fejemben semmi őrültség.
- És hogy érzed magad Akira? – kérdezte rögtön, hisz látszott hogy nagyon aggódik miattam. De megszólalni nem tudtam csak bólintottam. – Holnap szeretnék veled beszélni de most jobb lenne ha lepihennél. Fiam kérlek kísérd fel őt és aludjatok most már mert neked iskola lesz. Akira azt szeretném, hogy itthon maradj, hogy rendesen átbeszéljük a továbbiakat. De most menjetek és jóéjszakát!
- Jó éjt anyu!
- Jó éjszakát önnek is – halkan préseltem ki magamból ezt a pár szót, mert még mindig fájt ha beszéltem.
Miután végeztünk a beszélgetéssel, elindultunk fel a szobába. Yuki sokat törődött velem, azonnal ágyba fektetett és ő pedig az ágy melletti futonra. Nagyon hálás voltam neki a törődésért de csak annyit bírtam mondani neki hogy „köszönöm”. Majd ahogy ki mondtam rögtön legördült pár könnycsepp az arcomon. Ő gyengéden megsimogatta majd letörölte a szemem sarkából a könnyeket.
- Nincs mit köszönnöd. Hisz barátok vagyunk. Most már próbálj aludni mert addig én sem tudok amíg te ébren vagy!
- Rendben. Jó éjszakát!
- Neked is jó éjszakát! – mosolyodott el.
Elfordultam az ablak felé és próbáltam úgy csinálni mint aki alszik, hogy legalább Yuki ne aggódjon értem annyit, hisz láttam rajta hogy a történtek őt is nagyon megviselték.
Próbáltam elaludni, de nem ment. Folyton anyura és apura gondoltam, és az utolsó alkalomra mikor beszéltünk. Nagyon bántott hogy akkor alig beszéltünk valamit, és amint ezek az emlékek az eszembe jutottak ismét sírni kezdtem. Először csak pár csepp folyt végig arcomon, majd hirtelen zokogni kezdtem, és remegtem. Ekkor hirtelen Yuki hozzám bújt, hogy megvigasztaljon. Aztán ahogy megéreztem a teste melegét, abba maradt a zokogás és a remegés. Éreztem hogy kezdek megnyugodni, aztán el is aludtam miközben Yuki szorosan engem ölelt.
Reggel mikor felébredtem, már Yuki nem volt mellettem, mert elment iskolába. Kimentem a fürdőszobába, hogy kicsit megmossam az arcom, mielőtt lemegyek. Szerencsére tudtam hogy mi hol van, hiszen ez a ház semmit sem változott. Csak annyit hogy át lett festve a fal fehérre. Szép nagy ház volt ez, de kellett is hiszen 6-an laktak itt. Yuki, a két lánytestvére, az édesapja, az édesanyja, és a mamája. A ház két szintes, és egy csigalépcső vezet a szobákig. Rögtön balra volt Yuki szobája, a két testvéré volt középen, és jobbra pedig a szülőké. A nagymamája pedig lent lakott az alsó szinten, mert még ott is volt egy vendégszoba. Két fürdő helyiség is van, és persze egy óriási konyha és egy hatalmas nappali. - A mi lakásunkhoz képest ez kész palota. – gondoltam.
Amint végeztem az arc mosással, lementem a nappaliba ahol már Yuki édesanyja éppen takarított. Amint meglátott engem azonnal abba hagyta, bár mondtam neki hogy nyugodtan folytassa csak.
- Nem zavar ha a konyhába beszélgetünk? Tudod nemrég raktam fel az ebédet és figyelni kell rá.
- Nem persze. Miről akar velem beszélni?
- Először is azt szeretném ha tegeznél. Nem vagyok én olyan öreg.
- Rendben akkor tegezni foglak.
- Köszönöm. Továbbá, tudom hogy még korai felhoznom a témát de mivel még csak most lettél nagykorú, ezért meg kell beszélnünk a szüleid temetését. Én azt szeretném ha rám bíznád a dolgot. Szerintem nem vagy elég érett, hogy el tudd intézni magad is. Édesanyád tett félre pénzt, hogyha történne valami akkor nem maradj pénz nélkül. Úgy gondoltam mivel neked még nincs önálló kereseted hiszen iskolába jársz, hogy addig míg nem bírsz saját magad talpra állni, addig itt élhetsz velünk, és persze az iskola miatt sem kell aggódnod. Majd mi fizetjük neked hiszen úgy is már 4.es vagy. Mit gondolsz?
- Köszönöm de nem fogadhatom el. – ahogy kimondtam az asszony rögtön közbevágott
- Nézd. Mi úgy szeretünk téged mintha a saját fiunk lennél. Az egész család azt szeretné ha itt maradnál legalább az iskola végéig. Addig el lakhatsz a fiam szobájában
- De…
- Csak semmi de. Majd veszünk egy ágyat neked és elférsz itt velünk. A pénz miatt mint mondtam nem kell aggódnod. Van egy kis félretett pénzem így el tudlak addig tartani amíg szükséges.
Egy kicsit elgondolkodtam ezen, és beláttam hogy nem tehetek mást. Hiszen még azt sem tudom, hogyan kell vezetni egy háztartást.
- Nagyon szépen köszönöm! Akkor azt hiszem elfogadom az ajánlatodat. De amint tudom ígérem nem leszek a terhetekre és elköltözöm innen.
- Ha így gondolod felőlem rendben van. Akkor üdvözöllek a családban Akira.
- Köszönöm hogy itt lehetek. – mosolyodtam el, de legbelül még mindig sírni tudtam volna. De próbáltam erős lenni hogy ne lássa mennyire szenvedek, hiszen olyan kedvesek itt velem.
- Ja igen és Akira!
- Igen?
- A temetést rám bízod ugye? – mondta kicsi már halkabban.
- Természetesen. Hiszen én azt sem tudom hogy kell elintézni. Nagyon hálás vagyok neked. Most egy kicsit lepihennék ha nem baj? Kicsi fáradt vagyok.
- Persze nem baj pihenj csak le nyugodtan. Nemsokára lesz ebéd. Miso levest csináltam és egy kis sült halat párolt rizzsel. Remélem szereted?!
- Persze szeretem és még egyszer köszönöm amit értem teszel.
- Nincs mit köszönni hisz olyan vagy nekem mint a saját fiam. Ha kész az ebéd felmegyek majd és szólok. Addig is jó pihenést!
Bólintottam egyet majd elindultam a lépcső felé egyenesen a szobába, ahol az ujj életem fog kezdődni. Azonnal ledőltem az ágyra és próbáltam nem gondolkodni, és észre sem vettem, hogy elnyomott az álom. Mikor felébredtem már Yuki itthon volt, és lelkesen tanult a holnapi napra. Észre sem vette, hogy oda léptem hozzá. Nagyon bele volt mélyülve a tanulásba.
- Mit tanulsz? – kérdeztem.
- Éppen a történelemmel szenvedek, de valahogy nem marad meg a fejemben. Pedig holnap dolgozat lesz.
- Segítsek tanulni? Tudod hogy nekem mindig jobban ment a töri.
- Jobban érzed már magad? Mikor megjöttem olyan aranyosan aludtál, hogy nem volt szívem felkelteni téged.
- Igen kicsit jobban vagyok….azt hiszem.- próbáltam egy erőltetett mosolyt az arcomra csalni. De persze ezzel Yukit nem bírtam átverni. Egy kicsit könnybe jött a szemem de azonnal megtöröltem, és elkezdtem neki magyarázni a történelmet.
- Nem kell erőltetned semmit ha nem akarod. Egyedül is menni fog. - szólt rám hirtelen.
- Nem erőltetem. Nekem is jót tesz ha kicsit mással foglalkozhatok.
Láttam rajta hogy ebben egyet értünk, aztán folytattuk a tanulást. Egy kicsi nehezen, de sikerült neki megtanítani azt amit nem értett. Nekem is jól esett kicsit a tanulással foglalkozni. Miután befejeztük elmentünk aludni.
Éjszaka arra ébredtem hogy ordítok valamit, és a testem csupa veríték és reszketek. Yuki azonnal ott termett hogy mi történt.
- Biztos csak rosszat álmodtam. – mondtam a felettem térdelő Yukinak.
- Akarod hogy itt aludjak veled megint?
- Ha nem gond akkor…igen. – amint kimondtam azonnal átölelt és gyengéden hozzám simult. Persze én egyből elpirultam. Szerencsére ő nem vette észre zavarodottságom. De olyan jó volt ahogy éreztem a meleg testét, és hogy milyen gyorsan ver a szíve. Ez meg is nyugtatott a riadtságomból, és összeölelkezve aludtunk tovább, mintha mi sem történt volna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése