2011. szeptember 30., péntek

Kívánságok 2.fejezet

Emlékekbe zárva


Futok, szinte már alig kapok levegőt, közben pedig a sírás fojtogat belül. Nem tudom hova, és azt sem, hogy merre tartok. Megállok kicsit, de mindenütt köd vesz körül. Hirtelen egy alak rajzolódik ki a ködben. Megint rohanni kezdek, kezemet kinyújtom, hogy elérhessem, de ő nem mozdul. Hiába rohanok felé, egy centivel sem vagyok közelebb, aztán hirtelen eltűnik előttem, mint egy délibáb. Könnyeim ismét patakokban folynak, és térdre esem. Éles fájdalmat érzek a mellkasomban. Kezemet rögtön oda kapom, szemem pedig becsukom.
Pár perc elteltével, mintha múlni kezdene a fájdalom, kinyitom a szemem, de már máshol vagyok. Magamat a levegőben látom, alattam pedig egy temetőt. Csak nézem az egyik sírnál lévő férfit, amint egy virágcsokrot szorongat a kezében. Közelebb megyek, hogy láthassam az arcát, és azt a nevet, akinek a sírja előtt térdepel. Megérintem a vállát, mire a férfi felkapja tekintetét, de nem rám figyel, hanem a sírt nézi fájdalmas tekintettel. De ahogy fürkészni kezdem az arcát rájövök, hogy az-az ember nem más, mint én. Hátrébb lépek, és elolvasom a névtáblát.
Tatsuki Naoya.
Érzem, a szívem megint megtelik keserűséggel, és magánnyal, és megint sírni kezdek.
Majd ismét összemosódik előttem minden, és egy emberekkel teli utcán találom magam. Hiába szólok valakihez, nem hall senki, és nem is lát. Aztán meglátom magamat, ahogyan sietek valahova, és az órámat nézem, mikor megállok egy kereszteződésben. Igen, már emlékszem. Míg várok hogy zöld legyen a lámpa, megszólal a mobilom.
      - Hol vagy?
      - …
      - Én most megyek át a kereszteződésen. Várj meg ott ahol vagy!
Tettem le mosolyogva a telefont. Igen emlékszem. Akkor mosolyogtam utoljára. Akkor hullott darabokra az életem. Siettem Naoyához. Már láttam őt az út másik felén. Mihelyt zöldre váltott a lámpa, ő el is indult felém nem törődve a még arra jövő hangos dudálására. Aztán hatalmas fékcsikorgás hallatszott, és Naoya véres testét láttam, ahogyan az úton fekszik. Gyorsan odarohantam, megnéztem a pulzusát, még vert a szíve, de elég lassan. Még utolsó erejét összeszedve megfogta a kezem és csak annyit mondott:
-         Mindig veled leszek!
Aztán láttam, hogy az élet szép lassan kiszáll a testéből, lassacskán csukódnak le zöld szemei. Még próbáltam szólongatni, de hiába. Mikor rájöttem, nincs mit tenni, üvölteni kezdtem, miközben a könnyeim potyogtak. Magamhoz szorítottam gyenge kis testét, és addig nem is engedtem el, amíg a mentő ki nem ért. De már hiába jött, hiszen nem volt kit megmenteni. Gyönyörű szőke haja vértől tapadt, hiszen az ütés a fejét érte. A gépkocsi vezetője pedig megúszta kisebb horzsolásokkal.
A szívem megszakadt azon a napon.

Nagyon zaklatottan, és hangos zokogásban ugrottam fel az ágyamból. Már megint álmodtam. Újra átéltem azt a szenvedést, amit Naoya elvesztése okozott nekem.
-         Mi a baj? Rosszat álmodtál?
-         Főnök…
Rám tört hirtelen a zokogás, arcomat kezeimbe temettem, és úgy sírtam. A főnök hamar az ágyam mellett termett, és átölelt, jó szorosan. Közben lágyan hajamba túrt, ami egy kicsit megnyugtatott, de a sírást még így sem tudtam abba hagyni.
Nem tudom meddig lehettünk így, de a karjai közt egy idő után megnyugvásra leltem. Ahogy szorosan a mellkasához ölelt, éreztem a gyors szívverését, amitől kicsit zavarba jöttem, és eltoltam magamtól.
-         Most már jól vagyok. Köszönöm…Főnök!
-         Ennek örülök!
Felállt, és az ajtóhoz sétált.
-         Megtennéd hogy nem hívsz többet főnöknek? Már egy ideje meg akartalak kérni rá, mert annyira zavaró.
-         Persze, de akkor mégis hogy szólítsalak?
-         Hát a barátaim Takahiro-nak hívnak, de ha gondolod hívhatsz Hiro-nak is.
-         Rendben.
-         Ha már úgy is fent vagyunk mind a ketten, mit szólnál egy csésze teához?
-         Nagyon köszönöm, és elfogadom.
Mosolyodtam el, majd kimásztam az ágyból, magamra kaptam egy köntöst, és a konyhába mentem, ahol már az asztalon várt a gőzölgő teám. Gyorsan megittuk, de nem kérdezett semmit, én pedig nem akartam szóvá tenni mit is álmodhattam. Elmosogatta a két poharat, utána mindketten indultunk aludni, de mielőtt beléptem volna a szobámba, Takahiro megragadta a karomat, és egy puszit adott az arcomra.
-         Jó éjszakát!
-         Ööö…neked is!
Szóltam utána fülig vörösödve. Nem értettem mi lehet ez az egész, hiszen ő nem meleg, és még azt sem tudja, hogy én az vagyok. Együtt dolgozunk hiszen ő a főnököm, de mégsem ismerjük egymást eléggé. Minden amit tudok róla az az, hogy felesége van, akitől most válik, meg persze a sok pletyka arról, hogy miért. De magamról még soha sem meséltem neki. Mondjuk nem is nagyon kérdezett semmit.
Na nem mintha akarnék tőle valamit vagy ilyesmi. Megfogadtam magamnak, hogy soha nem leszek szerelmes újra. Bár el kell ismernem, hogy a főnök nagyon jól néz ki. Vállig érő fekete haja, és gesztenye barna szemei vannak. Mindig öltöny van rajta, és a mellé passzoló nyakkendő. De azt hiszem ez egy vállalati igazgatótól el is várható.
El is pirultam ettől a gondolattól, hiszen még soha nem gondoltam rá úgy, hogy milyen jól néz ki.
-         Tiszta hülye vagyok!
Morgolódtam egyet, majd befeküdtem az ágyamba. De valahogy nem ment ki a fejemből az, ahogyan magához ölelt, és hallottam a heves szívverését, miközben gyengéden simogatta a fejem. Még mindig éreztem ujjainak melegét, amitől szinte már lángolni kezdett a testem. Forgolódni kezdtem, miközben arra gondoltam, milyen jó lenne ha még tovább érintene. Annyira elvette az eszemet, hogy magamat kezdtem simogatni. Kezemmel rámarkoltam a már merevedő férfiasságomra, mire a szoba hangos zihálásommal telt meg. Abban a pillanatban nem gondolkodtam, csak átadtam magam a képzeletem okozta gyönyörnek, és mikor elélveztem, Takahiro nevét ismételgettem újra és újra. Mikor már kielégültem, szomorúan néztem a plafont, és éreztem hogy megint eleredt pár kósza könnycsepp a szememből.
Azért sírtam, mert úgy éreztem, ezzel végleg elárulom a Naoya iránti érzéseimet. Fájt, hogy mikor elélveztem, nem az ő nevét kiáltottam, de az fájt a legjobban, hogy még csak nem is rá gondoltam. Legszívesebben most jól mélyre ástam volna magam. Éreztem, hogy megszakad a szívem, hiszen kezdtem rájönni, hogy lassan, de biztosan bele szeretek Takahiroba, amit nagyon nem akarok.
Reggel alig bírtam felébredni, hiszen alig aludtam az éjjel. Magamra kaptam pár ruhát, és mikor kinyitottam az ajtót, isteni illat csapta meg az orrom. Követtem az illatot, és halkan a konyhába lopóztam. De azt hiszem a látványra nem voltam felkészülve. Az ételek már az asztalon voltak, Takahiro pedig egy fekete feszülős boxerben, amit egy kis kötény takart, a tűzhelynél állt. Éppen az utolsó simításokat végezte, amikor meglátott engem, én pedig fülig vörösödve csak ott álltam és tátott szájjal figyeltem. A szívem egyre hangosabban kezdett verni, olyannyira, hogy majd kiesett a mellkasomból.
-         Mégis meddig állsz még ott? Ülj le nyugodtan, mindjárt csatlakozom én is.
-         Ahh jó…
Azzal helyet is foglaltam, és próbáltam nem a fenekét figyelni, ami persze lehetetlen volt számomra. Annyira elbambultam, hogy két kezet éreztem a homlokomra simulni.
-         Jól érzed magad? Olyan piros az arcod! De ahogy érzem, nincs lázad.
-         Ööö nincs semmi bajom! Csak biztosan kicsit megcsapott a pára.
Vakartam meg a fejem zavaromban, és ha lehet még az ember a ráktól is vörösebb, akkor én biztos hogy az voltam.
-         hát jó! Ha te mondod!
Elém pakolta a reggelit, majd leült velem szemben. Miközben éppen a tányéromra szedtem az ínycsiklandozó omlettemet, feltűnt, hogy minden apró kis mozdulatomat lesi.
-         ööö mi az? –kérdeztem kicsit meglepetten.
-         Semmi csak azon tűnődtem, hogy telt az estéd. Tudtál rendesen aludni?
-         Igen szerencsére jól aludtam.
-         Igazán? Esetleg nem hallottál valami szokatlant?
-         Nem. Miért kérdezed?
-         Pedig esküdni mertem volna rá, hogy egy férfi hangot hallottam, aki folyton a nevemet ismételgette.
Ez nem lehet igaz! Biztos meghallott amikor azt csináltam. Most mit tegyek?! Nem mondhatom el neki az igazat, mert biztos rögtön kidobna innen, sőt még a cégtől is kirúgna! Nincs más választásom, mint hogy tagadom. Tudom nem szép dolog hazudni, de az igazat sem mondhatom el neki.
-         Én nem hallottam semmit.
-         Hát akkor azt hiszem megkönnyebbültem. Biztos csak a képzeletem játszott velem.

Miután megreggeliztünk, Takahiro elmosogatott, én pedig mentem készülődni. Már majdnem kész voltam, csak a nyakkendővel babráltam, mert sehogy sem bírtam megkötni, pedig mindig sikerült.
-         Na jó akkor így marad!
Mérgelődtem még pár sort a tükör előtt, a nyakkendőt meg csak kibontva hagytam magamon. Még utoljára végig mértem magam, majd indultam is ki. A főnök már az ajtóban várt.
-         Siess már mert elkésünk!- mérgelődött és az óráját nézte.
-         Már kész vagyok, mehetünk is.
-         Rendben. - pillantott rám. – Csak nem így akarsz jönni?
-         Valami baj van?
-         A nyakkendődet nem kötötted meg!
-         Jah hogy az! Fura de sehogy sem bírtam megkötni. Pedig próbáltam.
Közelebb lépett hozzám, én meg a falhoz simultam meglepetten.
-         Majd én megkötöm neked!
Olyan lágyan és kedvesen mondta, hogy megszólalni sem mertem. Teljesen levett a lábamról, pedig nem csinált semmi olyat. Ahogy elkezdte kötni a nyakkendőt, megcsapott a kölni illata, mely mélyen az orromba vésődött.
-         Kész is! Indulhatunk.
Nem értem hogy miért nem jön zavarba, amikor én igen. Bár biztos nem úgy gondol rám, mint ahogyan én.

Az irodában is folyton őt néztem, és néha néha össze akadt a tekintetünk, én pedig fülig vörösödve fordultam el. Már nagyon vártam hogy végre vége legyen ennek a napnak, hiszen kezdett minden egyre furcsább lenni. Mikor kimentem a mosdóba, meghallottam, hogy két lány éppen arról beszél, hogy én milyen jogon élősködök a főnökön. Hát mondanom sem kell, eléggé felzaklatott, de nem mertem szólni nekik hogy fejezzék be. Hiszen én is úgy gondolom hogy a terhére vagyok. Próbáltam már haza menni, de valamiért nem engedte. Ráadásul úgy bánik velem, mint egy herceggel. Minden nap meleg kaját eszem, mert főz valamit, bármit kiejtek a számon, ő azonnal teljesíti, és még munkába is elhoz. Úgy érzem, mintha kihasználnám őt.
-         Na emberek, mára végeztünk! Mindenki hazamehet!
Erre a remek hírre mindenki felkapta a fejét, és bár fáradtan, de mindenki szedelőzködni kezdett.
-         Főnök! Van még itt pár dokumentum. Meg tenné hogy ezt még aláírja?
-         Persze hozd csak.
Becsuktam az ajtót, és elindultam az asztal felé. A főnök megpróbált egy tollat keresni abban a hatalmas kupiban, ami rajta volt, de azért még szorított egy kis helyet a papíroknak. Gyorsan alá is írta, de amilyen ügyetlen vagyok, sikerült egy nagyobb irat kupacot lelöknöm.
-         Sajnálom azonnal összeszedem!
És már ugrottam is de…
-         Vigyázz!
Kiáltott rám a főnök, én pedig elestem, és mivel a főnök segíteni akart azzal, hogy utánam kapott, őt is magammal rántottam.
-         Jól vagy? Nem esett bajod?
Kérdezte aggódva, miközben még mindig magához szorítva ölelte testemet, az egyik kezével pedig a fejemet fogta.
-         Jól vagyok hála neked!
Suttogtam halkan a fülébe, még magam sem tudom miért. Kicsit engedett a szorításból, majd fölém hajolt, és mélyen a szemembe nézett. Én sem tudtam levenni róla a tekintetem, teljesen megbabonázott, aztán ajkai közeledni kezdtek felém, én pedig nem tértem ki előle, hagytam hogy magával sodorjon ez az érzés, amit már nagyon régen éreztem. A szívem egyre hangosabban dübörgött a mellkasomban, mire lágyan megcsókolt. Olyan édes csók volt ez, mint a méz. De hirtelen halk kopogást hallottunk, és az ajtó már nyílt is.
-         Elnézést főnök, de minden rendben? Valami nagy zajt hallottam.
Sétált be az egyik titkárnő, és mit ne mondjak, a főnök még mindig rajtam feküdt, de aztán gyorsan észhez tért, majd lemászott rólam, én pedig fülig vörösödve felültem, és kirohantam az irodából.
-         Mégis mi a fenét művelek? Ennek nem lett volna szabad megtörténnie! Most hogy nézzek majd a szemébe ezek után? És…és…miért csókolt meg?
Berohantam az egyik mosdóba, neki dőltem az ajtónak, majd elvesztettem a testem felett az irányítást egy pillanatra, és lecsúsztam a földre, kezeimet pedig a tarkóra tettem, és csak egy kérdés motoszkált a fejemben:
-         Most mégis mihez kezdjek?! - ujjaimat végig húztam ajkaimon, és éreztem, hogy elered pár könnycsepp a szememből.
Nem tudom mennyi ideig lehettem ott, az ég dörögni kezdett, majd eleredt az eső, melynek cseppjei szaporán vonultak végig a nyitott ablakon, víztócsát hagyva maguk után. Akkor már a sírást is abba hagytam, oda sétáltam az ablakhoz, és mielőtt elindultam volna haza, kitártam, nem törődve azzal, hogy az eső hideg cseppjei érik bőrömet, és egy hatalmasat ordítottam. Ettől kicsit megnyugodva indultam vissza az irodámba, hogy összeszedjem a cuccomat, és haza induljak. A főnök már ekkor nem volt az irodájában, így nyugodtan összepakoltam, majd elhagytam az épületet. Az eső még mindig esett, de nem törődtem vele, csak sétáltam haza felé, arcomat a földnek szegezve. Éreztem ahogyan a testem egyre nehezebbé válik, és szinte vonszolom magam. Aztán hirtelen minden elsötétült, én pedig a erőtlenül a földre zuhantam…

Vámpír vér 3.fejezet

3. Fejezet


Ha valaki azt mondta volna évekkel ezelőtt, hogy ismét találkozom valakivel akit szeretni fogok, valószínű hogy rögtön megöltem volna. Főleg ha azt mondja ember lesz az illető.
Már egy hete annak hogy Akito átköltözött hozzám. Régen voltam már ilyen boldog és izgatott, de mégis olyan természetesnek tűnt az ittléte, mint másnak a levegő. Úgy láttam hogy ő is élvezi a dolgot hogy van kire főzni és takarítani. Bár nem értem miért töri magát annyira, hiszen tudja hogy nem élek emberi kaján. Biztos neki is jobb így hogy van kivel megosztani az ételt. De azért esténként mindig eljárok itthonról vadászni. Csendesen kilopózom, nehogy felébredjen. Olyan aranyos és ártatlan mikor alszik. Fogalmam sincs mit szeret bennem, hiszen én mindenben az ellentéte vagyok.
Egyik este mikor vadászni voltam, megéreztem egy furcsa, de ismerős illatot, ami egyenesen a házamhoz vezetett. Amint beléptem az ajtón, megláttam ahogy a volt szeretőm, aki szintén vámpír és mellékesen nő, éppen Akitot nyomja a falhoz nyakánál fogva.
-         Rin mi a fenét művelsz? Azonnal engedd el!
Ugrottam közéjük és el löktem a nőt.
-         Jól vagy Akito? Nem esett bajod?
-         Jól vagyok! – kapkod levegő után.
-         Nocsak nocsak! Csak nem szolgát tartasz?
-         Mit akarsz minek jöttél ide?
-         Most miért vagy dühös? Hát így kell fogadni egy régi ismerőst?
-         Azt kérdeztem mit keresel itt?
-         Gondoltam ha már erre járok beugrok hozzád. De nem gondoltam volna hogy egy ilyen helyes fiút tartasz szolgának!
-         Ő nem a szolgám. És gondolod át tudsz verni annyi év után? Halljam mit keresel itt?
-         Úgy látszik téged nem tudlak átverni. Na jó elmondom. Igazából a segítségedet akartam kérni. Mint hallottad már nem vagyunk együtt Jun-nal, de ő nem akarja elfogadni hogy vége, és üldöz engem. Gondoltam ha megint összejönnénk akkor békén hagyna.
-         Szó sem lehet róla! És most távozz!
-         Ne legyél már ilyen! Régen bezzeg nem utasítottál vissza!
-         Az régen volt. És most kifelé!
-         Jajj ne csináld már! Ha azért vagy dühös amit a szolgáddal tettem akkor bocsánatot kérek.
-         Mint mondtam nem a szolgám. Most pedig ha megbocsátasz…
-         Kérlek legalább hagy legyek itt pár napot. Aztán eltűnök ígérem. Naa kérlek…
Istenem mit vétettem.
-         Na jó de csak pár napról lehet szó. És nem nyúlhatsz Akitohoz! Ha megteszed megöllek!
-         Juhííí Rendben megértettem. Jó kislány leszek!
-         Ajánlom is! Keress magadnak egy szobát. Mindjárt megyek.
-         Oké
-         Akito sajnálom. Kérlek ne haragudj!
-         Ugyan Chris nincs miért bocsánatot kérned. Megértem hogy segíteni akarsz neki.
-         Akkor jó. Szeretlek.
-         Én is téged.
Azzal megcsókoltuk egymást olyan hevesen, hogy még levegőt se vettünk. De nem tartott sokáig az öröm.
-         Chris siess már! Nem tudom hova pakoljam a ruháimat!
-         Megyek! Addig te meg várj meg a szobánkba! Mindjárt megyek én is.
-         Oké.
Azzal elindultam hogy segítsek kipakolni!
-         Jesszus mennyi cuccot hoztál?
-         Most mi bajod csak három bőröndöm van. És ki ez a fiú?
-         Semmi közöd hozzá!
-         Ne legyél már ilyen.
-         Szeretném ha távol tartanád magad tőle!
-         Miért csak nem a szeretőd? – nevette el magát közben.
-         És ha igen?
-         Na ne! Komolyan beszélsz?
-         Szoktam hülyéskedni?
-         De hiszen férfi az istenit! Ráadásul egy ember! Hogy bírod a közelségét?
-         Szerintem ez nem tartozik rád! Azzal vagyok akivel akarok! Emlékszel? Te voltál az aki faképnél hagyott engem egy másik vámpírért.
-         Az már régen volt.
Hirtelen közelebb lépett, és elkezdte cirógatni a mellkasomat.
-         Te meg mit művelsz?
Löktem el magamtól, de ő az ágyra lökött.
-         Mi a baj? Már nem találsz vonzónak engem?
-         Szállj le rólam!
-         És ha nem?
Azzal próbált megcsókolni, és sikerült is neki.
-         Chris mikor jössz már? Holnap korán…
Hát igen. Neki is pont ekkor kellett benyitnia. Micsoda szívás. Azonnal lelöktem magamról Rint, és Akito után futottam.
-         Kérlek hallgass meg! Ez nem az aminek látszik!
-         Tényleg? Akkor nem is csókolóztál vele?
Fakadt sírva szegénykém.
-         Én azt hittem engem szeretsz. Miért hazudtál nekem?
-         Nem hazudtam neked. Szeretlek.
-         Hazudsz!
Fejét egy párnába fúrta és sírt tovább. Meg sem akarta hallgatni amit mondtam neki, így aznap lementem a vendégszobába hogy egy kicsit lehiggadjon. Másnap reggel már korán elment és egy szót sem szólt.
-         Látom a kis cicusod nagyon mérges rád!
-         És mit gondolsz ki tehet róla?
-         De ugye tudod ha vele maradsz mi fog történni?
-         Tudom.
-         És mikor akarod átalakítani vámpírrá?
-         Soha! Ő nem lesz ilyen mint mi!
-         De ha ez a tanács fülébe jut, idejönnek és megölik őt, és ha szerencséd van te megúszod.
-         Tch. Tudom a fenébe is.
-         Szereted őt?
-         Igen.
-         Akkor nem lenne jobb ha közénk tartozna? Én pontosan tudom hogy érezted magad mikor Rosali meghalt. Megint egyedül akarsz maradni az örökkévalóságig?
Erre a kérdésre nem feleltem, csak felmentem a szobába, és bebújtam az ágyba, ahol nemrég aludt Akito. Még éreztem benne a reggeli melegséget. Nagyon szeretem őt, de nem engedhetem hogy vámpír legyen és osztozzon ezen a szenvedésen. Viszont ha elveszíteném, abba bele őrülnék.
Este ahogy mindig szoktam, vadászni mentem, mert Akito sokat késett és gondoltam megkeresem. Mivel már végzett a munkahelyén és nem volt sehol, gyorsan haza mentem, hátha elkerültük egymást. Így is lett. Nagy meglepetésemre Akito éppen Rinnel beszélgetett a kanapén és ment a tv. Furcsálltam hogy ilyen jól kijönnek egymással azok után ami tegnap történt.
-         Á Chris megjöttél? – kérdezte Akito.
-         Gyere és csatlakozz hozzánk! Éppen rólad beszéltünk.
-         Kösz de nem. Akito ha kiszórakoztad magad gyere fel mert beszélni akarok veled.
-         Aha oké.
Azzal felmentem a szobámba egy pohár bor kíséretében. Nem telt el sok idő, és Akito utánam jött.
-         Ha a tegnapiról akarsz beszélni akkor már minden rendben. És sajnálom ahogy viselkedtem, csak kicsit féltékeny voltam.
-         Nem neked kell bocsánatot kérni. Én vagyok az aki hagyta elfajulni a dolgokat.
-         Semmi gond tényleg. Rinnel átbeszéltük a dolgokat, és azt kell mondjam nagyon kedves és aranyos nő.
-         Azért sajnálom. Kérlek ne haragudj többet nem fordul elő.
Azzal oda léptem mellé és lágyan csókolni kezdtem az ajkait. Mivel tegnap haraggal váltunk el, már nagyon vágytam az érintésére és ahogy éreztem, ő is az enyémre. A kezeimmel óvatosan gombolni kezdtem az ingét, majd simogatni kezdtem feszes de nem túl izmos mellkasát. Egyszerűen tökéletes volt. Nem tudtam betelni a látvánnyal, majd a mellbimbóit kényeztetni kezdtem. Erre Akito felsóhajott, és a hajamba markolt hogy magához húzzon, és szenvedélyesen megcsókolt.
-         Lehetne egy kérésem? - lihegte a fülembe
-         Mit szeretnél? Abba hagyjam?
-         Nem csak…ma csinálhatom én? – sütötte le szemeit és elpirult
Megfogtam az állánál és ajkát az enyémhez nyomtam egy forró és heves csókra.
-         Persze. Ha szeretnéd csinálhatod.
Azzal rám nézett és a szemei gyönyörűen csillogtak a holdfényben. Neki is látott a kényeztetésemnek. Mit ne mondjak nagyon jól csinálja az már biztos. Úgy éreztem, mintha nem is ezen a világon lennék, hanem egy olyan helyen, ahol az idő és minden más megszűnt létezni, csak ketten vagyunk itt és egymást érezzük, szeressük. Olyannyira sikerült ellazulnom, hogy még azt is elfelejtettem mi vagyok. Ez az érzés furcsa volt nekem nagyon, de élveztem és láttam, Akito is nagyon élvezi hogy most azt tehet velem amit csak akar, és ez engem is felizgatott. Több órás szeretkezés után egyszerre élveztünk el, és lepihentünk egymás mellett.
-         Hogy érzed magad? Nem voltam nagyon durva?  -kérdezte
-         Még kicsit fáj de ne aggódj gyorsan gyógyulok. – nevettem rá.
-         Akkor jó ennek örülök
-         Máskülönben biztos nem bírnék lábra állni hehe
-         Az meglehet.
-         Mi a baj? Hirtelen olyan komoly lettél.
-         Szeretnék valamit megbeszélni veled, de nem tudom hogy kezdjem el.
-         Mond már. Megijesztesz…
-         Hát…beszélgettünk Rinnel, és mesélte nekem mi lesz ha tovább is így maradunk együtt.
-         Most szakítani akarsz velem?
-         Nem erről van szó…
-         Akkor meg?
-         Mondta hogy a tanács nem nézi jó szemmel a vámpír-ember kapcsolatot, és hogy lehet hogy mindkettőnket megölnek
-         És most mit akarsz ezzel mondani?
-         Szeretném ha átváltoztatnál!
-         Hmm. Gondolhattam volna. De a válaszom nem!
-         Miért? Én nagyon szeretlek és nem birok nélküled élni. És ha te is szeretsz akkor…
-         Itt hagyjuk abba. Nem arról van szó hogy nem szeretlek, csak nem akarom hogy te is egy szörny legyél mint én. Túlságosan is fontos vagy a számomra.
-         Ha tényleg így van, akkor még inkább veled akarok maradni örökké.
-         Nem tudod mit kérsz tőlem
-         De igen pontosan tudom. Azt is hogy ez neked egy nagyon nehéz döntés és ezért kérlek legalább gondold át. Nem kérem hogy most döntsd el. Rendben?
-         Aha.
-         Köszönöm.
Azzal gyengéden átölelt és hozzám bújt, majd elaludtunk várva mit hoz a holnap…

2011. augusztus 3., szerda

A rabszolgafiú 1.fejezet


1.Fejezet


A nevem Dave Wilson. Egy angol ház nemesi családjának vagyok az egyetlen fia és örököse. Legalább is azt hittem addig a napig.

Gyönyörű verőfényes napsütésre ébredtem. Most nyári szünet van, ezért haza látogattam a családomhoz. Legalább is ami maradt belőle. Édesanyám nem sokkal a születésem után elhunyt, így apám nevelt fel. Egész pontosan felbérelt egy dadát, mert ő túl elfoglalt volt, hogy velem törődjön.
Egy hatalmas birtokon élünk, és mivel a környéken mink vagyunk a legtekintélyesebbek és leggazdagabbak, meg engedhetjük magunknak, hogy minden luxus cikk a miénk legyen. Gondolok itt például az állatokra.
Nekem van egy gyönyörű éjfekete paripám, akit táltosnak neveztem még el azért, mert olyan gyorsan tud száguldani a zöld mezőkön, mintha teljesen meg táltosodna.
Most is éppen vele lovagolok ki az egyik kedvenc helyemre, ami egy gyönyörű tisztás. Mélyen az erdőben van, mégis olyan, mintha teljesen máshol lenne.
Óvatosan leszállok táltos hátáról, és leheverek a zöld fűbe az egyik fa tövénél. Mikor még kis gyerek voltam, gyakran jöttem ide, hogyha bántott valami. Csak néztem a víz tenger kék színét, és ahogy a napsugarai megcsillantak rajta, teljesen meg nyugodtam. Órák hosszat el tudtam itt lenni, mivel rajtam kívül senki sem ismerte ezt a helyet, így ha kerestek is, nem találtak meg.
Észre sem vettem hogy egy kicsit elbóbiskoltam. Pihenésem táltos nyugtalansága, dobolása, és hangos fújtatása szakította meg. Próbáltam meg nyugtatni, de hajthatatlan volt. Felnéztem az égre, és úgy láttam vihar készül, és úgy véltem tán ez lehet a baja. Gyorsan felpattantam a hátára és vágtatni kezdtem. Az eső közben cseperegni kezdett, amitől táltos kicsit agresszívabb lett. Nem csodálom, hiszen nem szereti az esőt. A csutakolást is nehezen viseli, magam sem tudom miért.
Erősen megragadtam a kantárt, és próbáltam hazafelé terelni, de az ellenkező irányba ment, mintha megvadult volna.
Nem mentünk sokat, mikor hirtelen meg pillantottam egy régi faházat, amin az ablakok is csak be voltak szögelve, és az ajtó pedig le volt lakatolva.
 Táltos mintha kicsit meg nyugodott volna, így kihasználtam az alkalmat és leszálltam róla. Körbe néztem a ház körül, és szerencsémre találtam egy rozoga istállószerűséget.
Táltost azonnal oda vittem, hogy ha csak lehet, ne az esőn ázzon.
 Mivel a ház is elég elhagyatottnak tűnt, gondoltam felfeszítem a lakatot, és amíg eláll az eső, jól meghúzom magam.
Találtam valami vascsőhöz hasonló tárgyat, amivel kisebb bajlódás után sikerült leütnöm a lakatot. Lassú és óvatos mozdulatokkal próbáltam kinyitni az ajtót, mert attól féltem, ha erősen megrántom, kiszakad a helyéről.
A házba belépve sötét volt, és erős vérszag csapta meg az orrom. De mivel nem láttam semmit, elindultam a fal mellett, hátha találok valami kapcsolót.
Ahogy tapogattam a falat, bele ütköztem egy kis éjjeliszekrénybe. Szerencsére azon volt egy lámpás, és mellé készítve pedig pár darab gyufa. Kitapogattam a gyufa megfelelő végét, és meg gyújtottam a lámpást.
Fejem mellé emelve a lámpást, próbáltam körül nézni a házban, és majdnem el is ejtettem, ahogy a fölre pillantva egy velem egykorú fiatal fiút pillantottam meg.
Nem volt más rajta csak egy koszos fehér hálóing, a lábaihoz pedig vaslánc volt rögzítve olyan szorosan, hogy a bokáját is kisebesítette. Közelebb mentem hozzá hogy megnézzem, él e még. Hosszú derékig érő barna tincseit kifésültem az ujjaimmal a szeméből, és meg néztem a pulzusát.
-         Szerencsére életben van!
Kiáltottam fel örömömben. Kezemet a homlokához tettem, és megállapítottam hogy nagyon magas láza van. Gyorsan elindultam hogy körbenézzek a házban. Mikor beléptem a szobájába, azt hittem elhányom magam. Az ágyat mindenhol vér borította, a falon pedig különböző szexuális segédeszközök voltak, és rettenetes bűz volt.
Gyorsan lehúztam az ágyról a lepedőt, az egyik szekrényben találtam pokrócot, azt pedig a helyére terítettem. Kimentem a szobából és a fürdő helyiséget kerestem. Furcsa volt, mert minden tiszta volt, nem úgy, mint a szobában.
Visszamentem a fekvő sráchoz, és óvatosan bevonszoltam őt a fürdőbe.
Meg engedtem a vizet, és óvatosan elkezdtem leszedni róla a hálóinget. Akkor vettem csak észre, hogy a hátán rengeteg heg, és friss korbács nyomai vannak, amik szépen fel is nyíltak.
Még szerencse hogy nem undorodom a vértől.
Óvatosan befektettem a kádba, és a csap melletti szivacsot bevizeztem, majd finoman mosdatni kezdtem. Mikor a sebéhez értem, kicsit mintha kezdett volna magához térni, aztán újra elájult. Gondolom a fájdalom hatására. Ahogy egyre lejjebb merészkedtem feltűnt, hogy a teste tele van kék zöld foltokkal is.
-         Mit műveltek veled?!
Hangzott halkan a számból a kérdés. Lábait kicsit felhúztam, hogy a hajlatoknál, és az intim részeknél is meg tudjam mosdatni. De ahogy felhúztam, észre vettem hogy a fenekénél is csurom vér minden, még a bejárata is. Közelebbről is meg néztem, akkor láttam, hogy mintha felvágták volna neki, úgy szétrepedt. Úgy tűnik, hogy többször is megerőszakolták, megverték szegényt.
Kiszálltam a kádból és elindultam valami kötszert keresni. Találtam is a szobájában  az egyik szekrényben, de magam is láttam hogy az csak arra elég, hogy most el lássam a sebeit.
Vissza mentem a fürdőbe, óvatosan a karjaimba vettem és be vittem a szobába, majd lefektettem az ágyba, és el láttam a sebeit, majd vizes borogatást tettem a homlokára egy szétszakított ruhadarabból. Kicsit fáradtan megtöröltem a homlokomat, és csak ekkor vettem észre, hogy eddig magammal nem is foglalkoztam, mivel a ruhám és mindenem csurom víz volt az eső miatt. Szerencsére volt kandalló, így a mellette lévő tűzifából sikerült is tüzet csinálni. Miután begyújtottam, levettem a vizes ruháimat, és a kandalló feletti zsinórra akasztottam száradni. Találtam még pár tisztának mondható törölközőt is, amivel megtörölköztem.
Az este nagy részét azzal töltöttem, hogy cserélgettem a borogatást a fiún, vagy éppen a kandalló előtt melegedtem. Próbáltam valami kaját csinálni, de a konyhában nem találtam semmi alapanyagot, és mivel már túl fáradt voltam, a kandalló előtt összekuporodva aludtam el.
Mikor kinyitottam a szemem, az ajtó tárva nyitva volt, az eső pedig esett még mindig. Felálltam hogy oda sétáljak és becsukjam az ajtót, amikor észre vettem hogy valaki áll kint a szakadó esőben.
-Ki van ott?
Kérdeztem, de nem felelt, csak állt háttal nekem. Elindultam felé, és ahogy egyre közelebb és közelebb értem, a fiút pillantottam meg csurom vizesen, kezében egy hosszú késsel.
-Mit csinálsz kint az esőben? Magas lázad van, nem kéne kint lenned! És egyáltalán minek van nálad egy kés?
A fiú még mindig nem válaszolt. Felém fordult, hosszú haja csak úgy lógott maga előtt, és az arcát takarta. Mikor elindultam, hogy vissza kísérjem a házba, elkezdett nevetni, majd felkapta a fejét, és elindult felém a késsel, majd egy nagyot villámlott és dörgött az ég. Olyan ijesztő volt ez az egész, hogy ahelyett hogy kicsavartam volna a kezéből a kést, futni kezdtem mint egy gyáva kislány. Pedig több éven keresztül tanultam önvédelmet, mivel muszáj volt azért mert gazdag családból származom, hiszen nem tudni mikor akarnak az életemre törni. De sosem gondoltam volna hogy ez valaha is bekövetkezik. Berohantam egyenesen az erdőbe, és próbáltam elrejtőzni az egyik fa tövénél, de nem sok sikerrel. Rám talált. Próbáltam tovább futni, de hirtelen megragadta az egyik karom, amitől én hasra estem egy sár tócsa kellős közepén. Leszorította a két kezem és rám ül hogy ne tudjak elmenekülni. Másik kezével pedig felemelte a kést hogy belém szúrja. Próbáltam szabadulni de nem tudtam. Kiabálni akartam segítségért, de tudtam hogy felesleges, hiszen senki sem hallja meg. Össze szorítottam a fogaimat, és becsuktam a szemem, és vártam hogy meghaljak, de valamiért tétovázni kezdett. Fölém hajolt, a hosszú haja az arcomba lógott, és csöpögött rám a víz, majd ismét nevetni kezdett és belém szúrta a kést.
Én pedig ordítva nyitottam ki a szemem és ugrottam fel.
-Csak álom volt!
Kapkodva szedtem a levegőt, mert olyan valóságosnak tűnt ez az álom, hogy nagyon megijedtem. Utoljára akkor volt rémálmom, mikor még kisgyerek voltam. Bár azokban az álmokban nem akartak megölni, inkább csak szaladtam az erdőbe egy ismeretlen fiú után, akit sosem értem utol. Tudom ez nem hangzik szörnyűnek, de nekem mégis az volt, hiszen ki az aki szívesen szaladgál egy idegen után a sötét erdőbe?
Miközben próbáltam megnyugodni, valami a fejemre esett, így felnéztem a plafonra és láttam, hogy át van ázva, aztán még egy csepp az arcomra esett, viszont mikor le akartam törölni magamról, láttam hogy vörös színe van.
-Ez vér?!
Ugrottam egyet hirtelen, és kezdtem bepánikolni, hogy az álmom talán valóság lesz, és egy gyilkos házában vagyok. Elindultam hogy megnézzem a fiú még a szobában alszik e. Szerencsére igen. Közelebb sétáltam hozzá. Pár kósza tincset kisöpörtem az arcából. Ahogy néztem őt, egyre inkább kezdtem megnyugodni, hiszen amilyen aranyos kis pofikája van, nem lehet egy vérengzős gyilkos. Éppen ellenkezőleg. Inkább ő lehet az áldozat, hiszen itt tartják bezárva, megverik és megerőszakolják, és még kitudja miket műveltek vele. De most nincs időm ezen agyalni, hiszen meg kell néznem mi lehet a padláson.
Óvatosan leengedem a létrát, és elindulok felfelé. Viszem magammal a lámpást is, hogy lássak is valamit. Ahogy felértem, nem látok semmit, ezért elindulok hogy körbenézzek. Van itt pár holmi, ami le van takarva, de ezek csak ócska kacatoknak tűnnek.
Veszek egy nagy levegőt, mert rátalálok a vértócsára. Legalább is azt hittem, de ahogy közelebb mentem rájöttem, hogy az csak piros festék, és beázik a tető, ami egy kissé felhígította a festéket, amitől úgy tűnt, mintha vér lenne.
-Hogy mekkora idióta vagyok!
Állapítottam meg, és vissza mentem az alvó fiúhoz, majd letérdeltem az ágy mellé, és pár perc alatt el is aludtam.
Reggel mikor felébredtem, a fiú még mindig eszméletlenül feküdt, és a láza is megint magas volt. Hosszas töprengés után úgy döntöttem, haza megyek némi kötszerért, meg valami gyógyszerért. Sokat őrlődtem rajta hogy vajon jó ötlet e őt egyedül hagynom, de nem volt más választásom. Mielőtt elindultam volna, kicseréltem a vizes borogatást a fején.
Kimentem a pajtába, eloldoztam táltost majd a hátára pattantam, és gyorsan haza vágtattam. A ház előtt már kint volt az összes szolga, kezükben a keresésre alkalmas kutyákkal.
-         Fiatal úr hol járt? Nagyon aggódtunk önért. Féltünk hogy valami baja esett.
Szegezte nekem rögtön a kérdést az én hűséges kis dajkám Emily.
-         Tegnap elkapott a vihar, és meg húztam magam, hiszen tudod hogy táltos mennyire utálja az esőt.
-         Ez igaz, de úgy aggódtam önért.
Rohant hozzám könnyes szemekkel, és olyan erősen átölelt, hogy azt hittem eltörnek a bordáim.
-         Ne szoríts ilyen erősen mert még kárt teszel bennem.
Mondtam mosolyogva.
-         Sajnálom fiatal úr, de nem tudtam megállni.
-         Semmi baj.
Kezemmel töröltem le az arcáról az utolsó könnycseppeket.
-         A úr látni óhajtja. -Szólt a komornyik.
-         Máris megyek. Emily, addig keresnél nekem némi kötszert és valami lázcsillapító gyógyszert?
-         Persze fiatal úr. De szabad kérdeznem minek?
-         Miután apámmal beszéltem, mindent elmagyarázok, de most megyek.
Azzal ott hagytam, és elindultam a ház felé. De mielőtt be mentem volna, Lexi ugrott rám úgy, hogy majdnem a földre estem. Meg simogattam a buksiját, adtam az orrára egy puszit, mire ő elszaladt örömében, és hemperegni kezdett. Gyorsan kihasználtam az alkalmat, és rohantam a ház felé. Szerencsére nem bírt utánam jönni, mert Emily megfogta a nyakörvénél. Magam sem értem hogy bír el egy több mit 40kg németjuhász kutyát, mert hát Emily igencsak vékony.
Beléptem a házba, és egyből a dolgozó szoba felé vettem az irányt, hiszen apám mindig ott van, és a könyveit bújja. Az ajtó előtt kicsit megtorpantam, hiszen tudtam, semmi jóra nem számíthatok, de mégis halkan bekopogtam…

Gondolatok mélyén 1.fejezet


1. Fejezet


Amióta csak az eszemet tudom, mindig képes voltam hallani mások gondolatait. Mindezek mellett elég különlegesnek számítok, hiszen bármit képes vagyok megjegyezni vagy akár percek alatt megtanulni. Így még a tanulással sincsen semmi gondom. Még ma is tisztán emlékszem arra a napra, amikor még kicsi voltam, és hallottam a szüleim gondolatait. Először csak furcsán és értetlenül néztem rájuk, hiszen hallottam mit gondolnak de a szájuk meg sem mozdult. Amikor rákérdeztem hogy mégis hogyan csinálják, választ nem kaptam csak azt gondolták hogy valami gond lehet a fejemmel. Másnap el is vittek a háziorvosomhoz hogy vizsgáljon ki. A doktor is furcsán nézett maga elé, mikor válaszoltam a még fel sem tett kérdésekre. Fel írt pár gyógyszert és arra kérte a szüleimet hogy ha nem javul az állapotom, vigyenek vissza. Nagyon megvoltam ijedve ettől a helyzettől, hiszen az úgynevezett ”képességem”, legalább is én annak hívtam, nem múlt el. Helyette inkább erősödni kezdett. Eleinte csak azokat a gondolatokat hallottam, amik közel voltak hozzám. Mire 10 éves lettem, már két háztömbig hallottam. Ettől folyton azt éreztem hogy kezdek megbolondulni, és egyre többet voltak fejfájási rohamaim, amik csak úgy múltak el, hogy be kellett nyugtatózni. Próbáltam a szüleim előtt titokban tartani, hogy még mindig hallom őket, mert nagyon meg voltak rémülve tőlem. Anya rengeteget sírt miattam. Nem tudta hogyan is kéne kezelni ezt a helyzetet. Ezért azt hiszem nem is hibáztathatom. Amennyire csak lehetett, próbáltam megkönnyíteni a helyzetüket. Az iskolában nem igazán voltak barátaim, mert aki közeledni próbált hozzám kedvesen, a gondolatai mélyén nem volt az. És amiért nem barátkoztam senkivel, meg is lett sokszor az eredménye. Sokszor fordult elő hogy páran megvertek. Hiába hallottam mire készülnek, valahogy mindig sikerült nekik elkapni engem. Aztán már én lettem az úgynevezett boksz zsák, mert mindenki rajtam vezette le a feszültségét. Mikor haza értem anyám mindig sírva fakadt, mikor meglátta rongyos és szakadt egyenruhámat, amin pár vérfolt árulkodott az aznapi verésről.
Ez így ment jó pár éven keresztül. Most 17éves vagyok. Mondhatni azóta tanultam egy s mást. Sikerült annyit elérnem, hogy kevesebbet vernek meg, hiszen a képességemnek hála már sikerült kiszűrnöm azokat ez embereket, akik állandóan megvetek. Tehát mondhatni sokat fejlődött az erőm. Már nem csak két háztömböt hallok, hanem az egész utcát ami igen csak hosszú erre felé. Szerencsére már tudom kontrolálni annyira, hogy ha akarom nem hallok senkit, így már nincsenek rohamaim sem. Ami pedig a szüleimet illeti, elköltöztem tőlük egy albérletbe, amit a részmunkámból fizetek, és persze a szüleim is segítenek kicsit. Gyakran látogatom őket. Most is éppen onnan jövök, és próbálok nem figyelni a mellettem lévő rengeteg emberre. Amint a lámpa zöldre vált el is indulok. Utam egy sikátor előtt vezet el. Magam sem tudom miért pont erre jövök, hiszen erre hosszabb a haza vezető út. Annyira el vagyok meredve a saját gondolataimban, hogy észre sem veszem valaki nekem szól majd megragadja vékony karomat.
-         Hé te! Ismerős vagy nekem! Gyere kicsit eljátszadozunk veled!
Azzal oda mutatott a haverjai felé, akik pont úgy néztek ki mint a valami gengszterek. A fene essen bele hogy erre kellett jönnöm!- gondoltam magamban, és hirtelen elöntött a félelem és a lábaim remegésbe kezdtek.
-         Na mi a baj? Csak nem betojtál?
Hirtelen megrántotta karomat, majd nevetett és húzni kezdett maga után közben azt gondolta milyen jó móka lesz. Annyira féltem, hogy mikor segítségért akartam kiáltani, egy hang sem jött ki a torkomon. Oda lökött egy hozzám hasonló korú srác elé úgy, hogy térdre estem. Belemarkolt a vállig érő fekete hajamba, és hátra húzta a fejem, hogy az előttem lévő srác jól lássa.
-         Na mit szól főnök? Jó lesz a kicsike?
Barna szemeim tágra nyíltak a félelemtől. Nem szólt semmit, inkább csak felállt és odalépett hozzám. Közelebb hajolt, mire én megéreztem a kölni illatát és megállapítottam, hogy nem éppen az olcsóbbik fajta. Finoman az állam alá nyúlt és a fejemet maga felé fordította úgy, hogy egyenesen a szemébe tudjak nézni. Egy kis ideig még méregetett. Fogalmam sem volt vajon mi járhat a fejében. Egyszerűen képtelen voltam belelátni a gondolataiba.
-         Na főnök mit gondol? Ha nem kell lehet az enyém? Majd én megmutatom neki milyen az élet!
Amint meghallottam mit ért ez alatt szinte könyörögni kezdtem az előttem álló férfinak, aki még mindig töprengett valamin.
-         Kérem ne tegyék. Meg teszek bármit csak ezt ne…
Ahogy kimondtam, sírni kezdtem.
-         Azt hiszem megtartom. Majd csak jó lesz valamire!
-         Igen is főnök!
-         Hozzátok a szobámba!
Meg kötözték a kezeimet, majd el indultunk. A sikátor végén volt egy ajtó, amin belépve egy lépcső vezetett felfelé az emeletre. Nem volt itt más csak pár üresen álló lakás. Az egész olyan szegényes és lelakott volt, hogy összeszorult a szívem, nem értem hogy képes valaki ilyen helyen élni. És ahogy elnéztem a főnököt, nem tűnt valami szegény gyereknek. De akkor miért csinálja ezt? Egyre több kérdés kezdett el foglalkoztatni míg megérkeztünk egy kopott fehér ajtóhoz. Ahogy beléptem megláttam tőlem balra egy kisseb fajta konyhát, jobbra a fürdőszobát és egyenesen pedig egy szobát pillantottam meg. Úgy látszik hogy nem lakott itt már régóta senki. Minden csupa por és piszok volt. De nem sok időm volt szét nézni mert az egyik férfi el lökött egyenesen az ágyra.
-         Most pedig hagyatok magunkra!
Szólt kicsit mély hangon a főnök, majd a többiek helyeselve elhagyták a lakást. Fogalmam sem volt mit akarhat tőlem, hiszen nem láttam a fejébe. Ettől nagyon megrémültem és sírásba kezdtem gondolván bármit is akar, az nekem úgy sem lesz jó.
-         Mi a neved kölyök?
Nézett rám szúrós tekintettel, mivel nem akartam neki válaszolni.
-         Kérdeztem valamit! Mi a neved?
-         Miért akarod tudni? Hiszen úgy is megversz mint általában mindenki!
-         Honnan gondolod azt a butaságot hogy meg akarlak verni?
-        
-         Mé nem válaszolsz? Ha felidegesítesz akkor tényleg kiverem a szart is belőled!
Mordult rám és gyilkos pillantással nézett rám. Nem tudtam mit feleljek, viszont azt nem tudhatja meg mire vagyok képes.
-         Jó ha nem akarod akkor ne válaszolj. De legalább a neved mond meg!
-         Yuki…Sawada Yuki.
-         Örülök hogy meg ismerhetlek Yuki. Az én nevem Akira. De szólíts csak Akinak.
-         Mit akarsz tőlem?
Hangzott el a számból a kétségbe esett kérdés.
-         Még magam sem tudom. De el kell ismerni nagyon szép pofid van és valahogy ismerős vagy nekem.
Közelebb jött és megfogta az államat majd közelebb húzott magához hogy a szemembe nézzen.
-         Tetszel nekem…
Próbáltam hátrébb húzódni tőle, de nem sikerült. Amint megérezte hogy mire készülök utánam kapott. Ekkor már teljesen pánikba estem hogy mi fog velem történni. Megszorította csuklómat, majd hanyatt döntött az ágyon, de ügyelve arra, hogy ne okozzon nagy fájdalmat. Kezeit finoman pólóm alá csúsztatta és simogatni kezdte mellkasomat. Éreztem hogy szemeimből kicsordul pár könnycsepp amit letörölni sem tudtam.
-         Kérlek ne…mit csinálsz engedj el!
Elkezdtem kétségbeesetten kapálózni és szinte üvöltöttem hogy hagyjon békén, de kérésem süket fülekre talált.
-         Nyugodj meg nem csinálok veled semmi olyat. Csak teszteltelek egy kicsit.
Azzal elengedett a szorításból, és az ablakhoz sétált majd rágyújtott.
-         Miért nem engedsz el? Mit akarsz tőlem?
-         Nem rég még azt mondtad bármit megteszel. Legyél a szolgám és elengedlek.
-         És még is mit kellene csinálnom?
-         Mivel én leszek a főnök, azt teszed amit kérek tőled. Legyen szó bármiről te engedelmeskedni fogsz nekem. Amíg így teszel addig megkapsz mindent amire szükséged van. Mit mondasz?
-         És ha nem egyezem bele mit teszel velem?
-         Szerintem bele fogsz egyezni különben nem lesz jó vége.
Nevetett fel és az asztalon lévő fegyverre pillantott. Nem akartam elfogadni, hiszen ki tudja miket fog majd kérni tőlem. De azt hiszem nincs más választásom.
-         Rendben. Elfogadom. De vannak bizonyos feltételeim.
-         Mi lenne az?
-         Mivel még iskolába járok, nem akarok hiányozni. A szüleim nagyon aggódnának ha hirtelen nyomom veszne, így tartani akarom velük a kapcsolatot.
-         Ennyi az egész? Azt hittem pénzt akarsz majd meg hasonlókat. De legyen. Azonban mihelyt végeztél az iskolában, azonnal ide jössz. Meg értetted?
-         Igen. – hajtottam le a fejemet.
-         És ha megpróbálsz átverni, komoly büntetésben részesülsz.
-         Meg értettem.
Még egy utolsót szívott a cigarettából és odajött hogy kioldja a kezeimet. Mit ne mondjak nagyon szorosan volt megkötve. Még mindig remegtem. Nagyon féltem mi lesz velem ezek után.
-         Gyere megünnepeljük hogy közénk tartozol.
Megfogta a kezem és húzni kezdett maga után egészen az udvarig, ahol már vártak a többiek kíváncsian, hogy vajon meg voltam e a főnöknek. Páran rá is kérdeztek.
-         Elég legyen! Ha volt is valami az az én dolgom. Nem tartozik rátok! Világos!?
Mordult rájuk dühösen, mire a többiek nem is mertek megszólalni sem.
-         Ő itt mától a személyes szolgám. Ha bárki hozzányúl levágom a karját!
Döbbenten hallgattam ahogyan beszél. Nyoma sem volta annak az embernek akit a szobában ismertem meg. Egyre inkább kezdett el érdekelni, hogy ki lehet és miért nem vagyok képes hallani a gondolatait. Talán ez volt az amitől igazán félni kezdtem, hiszen hozzá szoktam hogy hallom az embereket. De ez a fickó valamiért kivétel.
Az ünneplés abból állt, hogy mindenki piálni kezdett, és valami furcsa tablettát vett be. Kivéve persze én. De amint észrevették hogy nálam nincs semmi, oda sétált az aki ide rángatott majd a kezembe adott egy sörös üveget.
-         Igyál nyugodtan! Elvégre téged ünnepelünk! Milyen az ha az ünnepelt nem iszik? Vagy esetleg mást szeretnél?
-         Én tényleg nem kérek. Holnap iskolába kell mennem.
-         Hahaha haljátok? Azért nem kell neki semmi mert iskolába jár. Komolyan hány éves vagy egyáltalán? Jesszus.
-         Hagyd már szegényt! Nem látod hogy meg van rémülve?
Szólt egy hang a hátam mögül.
-         Szia. Az én nevem Ryou. Téged hogy hívnak?
-         Yuki.
-         Nos Yuki. Nem kell megijedni tőlük. A külsejük ellenére egész jó srácok. Sokan vannak akiknek nincsenek szülei, vagy éppen kidobták őket. A főnök nagyvonalúan munkát ajánlott nekik, bár igaz vannak itt törvénybe ütközőek is. De azért mind összetartunk mint egy nagy család, aminek most már te is a része leszel. Mihelyst megismersz minket rájössz te is. Ebben biztos vagyok.
Az este folyamán még sokat beszélgettünk Ryouval. Próbáltam faggatni a főnök múltjáról, vagy hogy miért is segít ezeknek az embereknek. Bár úgy tűnt Ryou áll hozzá a legközelebb, mégsem akart nekem válaszokat adni. Úgy vélte majd rájövök magam.
Már nagyon későre járt, és én álmosodni kezdtem. Nem vagyok hozzászokva az éjszakai élethez. Mintha a főnök megérezte volna azonnal útnak indított mindenkit mondván majd holnap találkozunk. Én is éppen indulni készültem, mikor hirtelen valaki megragadta a karomat.
-         Remélem nem felejtetted el azt amiről beszéltünk.
Bólogattam miközben a földet bámultam hogy meg értettem.
-         Hol laksz? Haza vigyelek?
Kérdezte kicsit aggódóan de ugyanakkor kedvesen.
-         Itt lakok nem messze. 30 perc gyalog, de ha átvágok a parkon akkor 15.
-         Rendben hozom a kocsim és haza viszlek. Ne kószálj egyedül mert még bajod esik!
-         Főnök….köszönöm!
-         Ugyan mit? És ne hívj így. Van rendes nevem is nem?
-         Igen is A…Aki!
Nyögtem ki zavaromban, és éreztem hogy elpirulok. Mire ő csak rám mosolygott és elindult a kocsiért. Nem telt bele 5 percbe és azt hittem rosszul leszek. Ugyan is egy tűzpiros lamborghini állt meg előttem. Aki kinyitotta az ajtót hogy száljak be.
-         Főnök! Engem is haza viszel?
Szaladt oda hozzánk Ryou
-         Sajnálom Ryou most nem. Még dolgom van.
-         Értem. Akkor viszlát! Szia Yuki!
Láttam rajta a csalódottságot, majd beültem az úgynevezett álom autóba. Vigyáztam nehogy felsértsem valahol ezt a gyönyörű bőr ülést, mert kitudja milyen következményei lennének. Igyekeztem a legkisebb helyet elfoglalni, így jó alaposan összehúztam magam.
-         Mi a gond? Miért vagy így összepréselődve? Nem bántalak csak haza viszlek.
-         Izé…tudom de…még soha nem ültem ilyen kocsiba és nem akarok kárt tenni benne.
-         Hahaha ugyan már! Tegyél nyugodtan úgysem én fizetem hanem az apám. Mellesleg neki meg sem kottyan ujjat venni.
-         De akkor is…
-         Mondom hogy ne törődj vele!
-         Oké.
Azzal kicsit közelebb húzódtam.
-         Kérlek ne haragudj rám amiért olyan ridegen viselkedtem veled. Tudod ha nem vagyok elég kemény, az embereim kételkedni kezdenek bennem és megutálnak. Azt pedig nagyon nem szeretném. Remélem megérted.
Nézett maga elé szomorú tekintettel.
-         Persze megértem. Akkor az a szolga dolog nem is igaz ugye?
-         Azt egy szóval sem mondtam. Szeretném ha segítenél nekem az ügyeket intézni. Rengeteg iktatásra váró dokumentumunk van amit rád szeretnék bízni. Úgy hogy holnap jönnöd kell ha tetszik ha nem. De jobb szeretném ha simán menne minden és nem kéne bekeményítenem. Remélem érthető vagyok!
-         Igen főnök!
-         Mikor jegyzed már meg végre hogy Aki vagyok?
-         Sajnálom csak kicsit furcsán érzem még magam ettől. És kérdezhetnék valamit?
-         Persze.
-         Gyakran történik az hogy embereket fenyegettek és raboltok el?
-         Miket beszélsz! Persze hogy nem! Nem tudom mi ütött a fiúkba.
-         Akkor jó. És kérdezhetnék még valamit?
-         Igen de nem kell engedélyt kérned előtte rendben? Csak viselkedj természetesen. Nem harapom le a fejed.
-         Oké. Észre vettem, hogy mindenki főnöknek hív. De akkor én miért hívjalak a neveden? Úgy értem ez olyan furcsán jön le nem? És ahogy elnéztem még Ryou is így szólít, pedig azt mesélte hogy közel álltok egymáshoz.
-         Igazán? Ennek egyszerű oka van. Szeretnélek jobban megismerni téged, és az úgy nekem nem megy hogy főnöknek hívsz. Az meg hogy Ryou miket fecseg nem az én dolgom. De csak tudd nem állunk olyan közel egymáshoz. Csak egy régi ismerősöm haverjaként került ide mikor nem volt hova mennie.
-         Miért mi történt vele?
-         A szülei rajta kapták egy sráccal az ágyban. Nem voltak valami boldogok. Aztán úgy döntöttek hogy ez nekik már túl sok és undorító, így hát kidobták őt otthonról. Még szerencse hogy Shiji befogadta, mielőtt szólt nekem. Amikor érte mentem eléggé összeomlott állapotban volt. Sok időbe telt mire képes volt túltenni magát a dolgon.
-         De hát ez szörnyű.
-         Hát kemény idők voltak az biztos. De hála nekem már sokkal jobban van.
-         Akkor ezért néz fel rád.
-         Meglehet.
Mosolyodott el egy kicsit, amin nagyon meglepődtem. Ahogy néztem, a testemet hirtelen valami furcsa melegség árasztotta el. Még soha ezelőtt nem éreztem ilyet. Éreztem ahogy az arcom kipirul hirtelen, de mégsem tudtam levenni a tekintetemet róla. Ahogy barna haja a vállaira omlott egyszerűen elragadott. Gesztenye barna szemeivel pedig csak az utat nézte, amiben láttam néha megcsillanni a fényeket. Annyira elbambultam, hogy észre sem vettem, közben a ház előtt vagyunk.
-         Ha jól emlékszem ezt a címet mondtad.
-         Igen ez az. Köszönöm hogy haza hoztál.
-         Igazán nincs mit és vigyázz magadra. Holnap várlak.
-         Oké.
Azzal kiszálltam az autóból és megvártam még elhajt a ház elől. Aztán elindultam. Döbbenten pillantottam meg házi nénit, amint ilyen későn kint sétáltatja a kis fehér kutyáját. Elég szúrós tekintettel nézett rám, de próbáltam tudomást sem venni róla. Ugyan is arról híres hogy mindig mindenkivel csak kötegszik. Nem akartam most én lenni az áldozat.
-         Jó estét asszonyom!
Köszöntem rá udvariasan és higgadtan.
-         Jó estét! Elég későn jön haza!
-         Hát igen volt egy kis dolgom. – vakarom meg a fejemet miközben hazudni próbálok.
-         Azt látom. Miféle zűrbe keveredett? Remélem nem csődíti ide a maffiát vagy valamelyik tolvaj bandát!
-         Ugyan asszonyom hova gondol!
-         Azt remélem is mert különben ki kell hogy rakjam innét, ugyan is itt nem tűröm az ilyesfajta alakokat.
-         Akkor én mentem is további jó estét asszonyom!
Azzal magára hagytam és elindultam fel a lépcsőn az első emeletig, ugyan is itt van a lakásom. De azért elképesztő hogy az öregek miket nem mondanak. Gondolatomat a telefon csörgése zavarja meg.
-         Na végre! Miért nem hívtál eddig és hol voltál?
-         Anya nyugodj meg csak sétáltam egyet. De most mát itthon vagyok ne aggódj.
-         Még szép hogy aggódom édes fiam. Halálra aggódtuk magunkat. Mindig felhívsz ha haza értél.
-         Sajnálom anya. De most megyek mert elég késő van.
-         Rendben és még egyszer ne ijessz így ránk.
-         Persze persze. Sok puszi szia
Azzal leraktam a telefont. Már csak ez hiányzott nekem. Feküdtem ki az ágyon úgy ahogy voltam ruhástul, mert a szemeim olyan hamar leragadtak hogy nem volt időm átöltözni sem. Elaludtam várva hogy mi lesz holnap…