1. Fejezet
Amióta csak az eszemet tudom, mindig képes voltam hallani mások gondolatait. Mindezek mellett elég különlegesnek számítok, hiszen bármit képes vagyok megjegyezni vagy akár percek alatt megtanulni. Így még a tanulással sincsen semmi gondom. Még ma is tisztán emlékszem arra a napra, amikor még kicsi voltam, és hallottam a szüleim gondolatait. Először csak furcsán és értetlenül néztem rájuk, hiszen hallottam mit gondolnak de a szájuk meg sem mozdult. Amikor rákérdeztem hogy mégis hogyan csinálják, választ nem kaptam csak azt gondolták hogy valami gond lehet a fejemmel. Másnap el is vittek a háziorvosomhoz hogy vizsgáljon ki. A doktor is furcsán nézett maga elé, mikor válaszoltam a még fel sem tett kérdésekre. Fel írt pár gyógyszert és arra kérte a szüleimet hogy ha nem javul az állapotom, vigyenek vissza. Nagyon megvoltam ijedve ettől a helyzettől, hiszen az úgynevezett ”képességem”, legalább is én annak hívtam, nem múlt el. Helyette inkább erősödni kezdett. Eleinte csak azokat a gondolatokat hallottam, amik közel voltak hozzám. Mire 10 éves lettem, már két háztömbig hallottam. Ettől folyton azt éreztem hogy kezdek megbolondulni, és egyre többet voltak fejfájási rohamaim, amik csak úgy múltak el, hogy be kellett nyugtatózni. Próbáltam a szüleim előtt titokban tartani, hogy még mindig hallom őket, mert nagyon meg voltak rémülve tőlem. Anya rengeteget sírt miattam. Nem tudta hogyan is kéne kezelni ezt a helyzetet. Ezért azt hiszem nem is hibáztathatom. Amennyire csak lehetett, próbáltam megkönnyíteni a helyzetüket. Az iskolában nem igazán voltak barátaim, mert aki közeledni próbált hozzám kedvesen, a gondolatai mélyén nem volt az. És amiért nem barátkoztam senkivel, meg is lett sokszor az eredménye. Sokszor fordult elő hogy páran megvertek. Hiába hallottam mire készülnek, valahogy mindig sikerült nekik elkapni engem. Aztán már én lettem az úgynevezett boksz zsák, mert mindenki rajtam vezette le a feszültségét. Mikor haza értem anyám mindig sírva fakadt, mikor meglátta rongyos és szakadt egyenruhámat, amin pár vérfolt árulkodott az aznapi verésről.
Ez így ment jó pár éven keresztül. Most 17éves vagyok. Mondhatni azóta tanultam egy s mást. Sikerült annyit elérnem, hogy kevesebbet vernek meg, hiszen a képességemnek hála már sikerült kiszűrnöm azokat ez embereket, akik állandóan megvetek. Tehát mondhatni sokat fejlődött az erőm. Már nem csak két háztömböt hallok, hanem az egész utcát ami igen csak hosszú erre felé. Szerencsére már tudom kontrolálni annyira, hogy ha akarom nem hallok senkit, így már nincsenek rohamaim sem. Ami pedig a szüleimet illeti, elköltöztem tőlük egy albérletbe, amit a részmunkámból fizetek, és persze a szüleim is segítenek kicsit. Gyakran látogatom őket. Most is éppen onnan jövök, és próbálok nem figyelni a mellettem lévő rengeteg emberre. Amint a lámpa zöldre vált el is indulok. Utam egy sikátor előtt vezet el. Magam sem tudom miért pont erre jövök, hiszen erre hosszabb a haza vezető út. Annyira el vagyok meredve a saját gondolataimban, hogy észre sem veszem valaki nekem szól majd megragadja vékony karomat.
- Hé te! Ismerős vagy nekem! Gyere kicsit eljátszadozunk veled!
Azzal oda mutatott a haverjai felé, akik pont úgy néztek ki mint a valami gengszterek. A fene essen bele hogy erre kellett jönnöm!- gondoltam magamban, és hirtelen elöntött a félelem és a lábaim remegésbe kezdtek.
- Na mi a baj? Csak nem betojtál?
Hirtelen megrántotta karomat, majd nevetett és húzni kezdett maga után közben azt gondolta milyen jó móka lesz. Annyira féltem, hogy mikor segítségért akartam kiáltani, egy hang sem jött ki a torkomon. Oda lökött egy hozzám hasonló korú srác elé úgy, hogy térdre estem. Belemarkolt a vállig érő fekete hajamba, és hátra húzta a fejem, hogy az előttem lévő srác jól lássa.
- Na mit szól főnök? Jó lesz a kicsike?
Barna szemeim tágra nyíltak a félelemtől. Nem szólt semmit, inkább csak felállt és odalépett hozzám. Közelebb hajolt, mire én megéreztem a kölni illatát és megállapítottam, hogy nem éppen az olcsóbbik fajta. Finoman az állam alá nyúlt és a fejemet maga felé fordította úgy, hogy egyenesen a szemébe tudjak nézni. Egy kis ideig még méregetett. Fogalmam sem volt vajon mi járhat a fejében. Egyszerűen képtelen voltam belelátni a gondolataiba.
- Na főnök mit gondol? Ha nem kell lehet az enyém? Majd én megmutatom neki milyen az élet!
Amint meghallottam mit ért ez alatt szinte könyörögni kezdtem az előttem álló férfinak, aki még mindig töprengett valamin.
- Kérem ne tegyék. Meg teszek bármit csak ezt ne…
Ahogy kimondtam, sírni kezdtem.
- Azt hiszem megtartom. Majd csak jó lesz valamire!
- Igen is főnök!
- Hozzátok a szobámba!
Meg kötözték a kezeimet, majd el indultunk. A sikátor végén volt egy ajtó, amin belépve egy lépcső vezetett felfelé az emeletre. Nem volt itt más csak pár üresen álló lakás. Az egész olyan szegényes és lelakott volt, hogy összeszorult a szívem, nem értem hogy képes valaki ilyen helyen élni. És ahogy elnéztem a főnököt, nem tűnt valami szegény gyereknek. De akkor miért csinálja ezt? Egyre több kérdés kezdett el foglalkoztatni míg megérkeztünk egy kopott fehér ajtóhoz. Ahogy beléptem megláttam tőlem balra egy kisseb fajta konyhát, jobbra a fürdőszobát és egyenesen pedig egy szobát pillantottam meg. Úgy látszik hogy nem lakott itt már régóta senki. Minden csupa por és piszok volt. De nem sok időm volt szét nézni mert az egyik férfi el lökött egyenesen az ágyra.
- Most pedig hagyatok magunkra!
Szólt kicsit mély hangon a főnök, majd a többiek helyeselve elhagyták a lakást. Fogalmam sem volt mit akarhat tőlem, hiszen nem láttam a fejébe. Ettől nagyon megrémültem és sírásba kezdtem gondolván bármit is akar, az nekem úgy sem lesz jó.
- Mi a neved kölyök?
Nézett rám szúrós tekintettel, mivel nem akartam neki válaszolni.
- Kérdeztem valamit! Mi a neved?
- Miért akarod tudni? Hiszen úgy is megversz mint általában mindenki!
- Honnan gondolod azt a butaságot hogy meg akarlak verni?
- …
- Mé nem válaszolsz? Ha felidegesítesz akkor tényleg kiverem a szart is belőled!
Mordult rám és gyilkos pillantással nézett rám. Nem tudtam mit feleljek, viszont azt nem tudhatja meg mire vagyok képes.
- Jó ha nem akarod akkor ne válaszolj. De legalább a neved mond meg!
- Yuki…Sawada Yuki.
- Örülök hogy meg ismerhetlek Yuki. Az én nevem Akira. De szólíts csak Akinak.
- Mit akarsz tőlem?
Hangzott el a számból a kétségbe esett kérdés.
- Még magam sem tudom. De el kell ismerni nagyon szép pofid van és valahogy ismerős vagy nekem.
Közelebb jött és megfogta az államat majd közelebb húzott magához hogy a szemembe nézzen.
- Tetszel nekem…
Próbáltam hátrébb húzódni tőle, de nem sikerült. Amint megérezte hogy mire készülök utánam kapott. Ekkor már teljesen pánikba estem hogy mi fog velem történni. Megszorította csuklómat, majd hanyatt döntött az ágyon, de ügyelve arra, hogy ne okozzon nagy fájdalmat. Kezeit finoman pólóm alá csúsztatta és simogatni kezdte mellkasomat. Éreztem hogy szemeimből kicsordul pár könnycsepp amit letörölni sem tudtam.
- Kérlek ne…mit csinálsz engedj el!
Elkezdtem kétségbeesetten kapálózni és szinte üvöltöttem hogy hagyjon békén, de kérésem süket fülekre talált.
- Nyugodj meg nem csinálok veled semmi olyat. Csak teszteltelek egy kicsit.
Azzal elengedett a szorításból, és az ablakhoz sétált majd rágyújtott.
- Miért nem engedsz el? Mit akarsz tőlem?
- Nem rég még azt mondtad bármit megteszel. Legyél a szolgám és elengedlek.
- És még is mit kellene csinálnom?
- Mivel én leszek a főnök, azt teszed amit kérek tőled. Legyen szó bármiről te engedelmeskedni fogsz nekem. Amíg így teszel addig megkapsz mindent amire szükséged van. Mit mondasz?
- És ha nem egyezem bele mit teszel velem?
- Szerintem bele fogsz egyezni különben nem lesz jó vége.
Nevetett fel és az asztalon lévő fegyverre pillantott. Nem akartam elfogadni, hiszen ki tudja miket fog majd kérni tőlem. De azt hiszem nincs más választásom.
- Rendben. Elfogadom. De vannak bizonyos feltételeim.
- Mi lenne az?
- Mivel még iskolába járok, nem akarok hiányozni. A szüleim nagyon aggódnának ha hirtelen nyomom veszne, így tartani akarom velük a kapcsolatot.
- Ennyi az egész? Azt hittem pénzt akarsz majd meg hasonlókat. De legyen. Azonban mihelyt végeztél az iskolában, azonnal ide jössz. Meg értetted?
- Igen. – hajtottam le a fejemet.
- És ha megpróbálsz átverni, komoly büntetésben részesülsz.
- Meg értettem.
Még egy utolsót szívott a cigarettából és odajött hogy kioldja a kezeimet. Mit ne mondjak nagyon szorosan volt megkötve. Még mindig remegtem. Nagyon féltem mi lesz velem ezek után.
- Gyere megünnepeljük hogy közénk tartozol.
Megfogta a kezem és húzni kezdett maga után egészen az udvarig, ahol már vártak a többiek kíváncsian, hogy vajon meg voltam e a főnöknek. Páran rá is kérdeztek.
- Elég legyen! Ha volt is valami az az én dolgom. Nem tartozik rátok! Világos!?
Mordult rájuk dühösen, mire a többiek nem is mertek megszólalni sem.
- Ő itt mától a személyes szolgám. Ha bárki hozzányúl levágom a karját!
Döbbenten hallgattam ahogyan beszél. Nyoma sem volta annak az embernek akit a szobában ismertem meg. Egyre inkább kezdett el érdekelni, hogy ki lehet és miért nem vagyok képes hallani a gondolatait. Talán ez volt az amitől igazán félni kezdtem, hiszen hozzá szoktam hogy hallom az embereket. De ez a fickó valamiért kivétel.
Az ünneplés abból állt, hogy mindenki piálni kezdett, és valami furcsa tablettát vett be. Kivéve persze én. De amint észrevették hogy nálam nincs semmi, oda sétált az aki ide rángatott majd a kezembe adott egy sörös üveget.
- Igyál nyugodtan! Elvégre téged ünnepelünk! Milyen az ha az ünnepelt nem iszik? Vagy esetleg mást szeretnél?
- Én tényleg nem kérek. Holnap iskolába kell mennem.
- Hahaha haljátok? Azért nem kell neki semmi mert iskolába jár. Komolyan hány éves vagy egyáltalán? Jesszus.
- Hagyd már szegényt! Nem látod hogy meg van rémülve?
Szólt egy hang a hátam mögül.
- Szia. Az én nevem Ryou. Téged hogy hívnak?
- Yuki.
- Nos Yuki. Nem kell megijedni tőlük. A külsejük ellenére egész jó srácok. Sokan vannak akiknek nincsenek szülei, vagy éppen kidobták őket. A főnök nagyvonalúan munkát ajánlott nekik, bár igaz vannak itt törvénybe ütközőek is. De azért mind összetartunk mint egy nagy család, aminek most már te is a része leszel. Mihelyst megismersz minket rájössz te is. Ebben biztos vagyok.
Az este folyamán még sokat beszélgettünk Ryouval. Próbáltam faggatni a főnök múltjáról, vagy hogy miért is segít ezeknek az embereknek. Bár úgy tűnt Ryou áll hozzá a legközelebb, mégsem akart nekem válaszokat adni. Úgy vélte majd rájövök magam.
Már nagyon későre járt, és én álmosodni kezdtem. Nem vagyok hozzászokva az éjszakai élethez. Mintha a főnök megérezte volna azonnal útnak indított mindenkit mondván majd holnap találkozunk. Én is éppen indulni készültem, mikor hirtelen valaki megragadta a karomat.
- Remélem nem felejtetted el azt amiről beszéltünk.
Bólogattam miközben a földet bámultam hogy meg értettem.
- Hol laksz? Haza vigyelek?
Kérdezte kicsit aggódóan de ugyanakkor kedvesen.
- Itt lakok nem messze. 30 perc gyalog, de ha átvágok a parkon akkor 15.
- Rendben hozom a kocsim és haza viszlek. Ne kószálj egyedül mert még bajod esik!
- Főnök….köszönöm!
- Ugyan mit? És ne hívj így. Van rendes nevem is nem?
- Igen is A…Aki!
Nyögtem ki zavaromban, és éreztem hogy elpirulok. Mire ő csak rám mosolygott és elindult a kocsiért. Nem telt bele 5 percbe és azt hittem rosszul leszek. Ugyan is egy tűzpiros lamborghini állt meg előttem. Aki kinyitotta az ajtót hogy száljak be.
- Főnök! Engem is haza viszel?
Szaladt oda hozzánk Ryou
- Sajnálom Ryou most nem. Még dolgom van.
- Értem. Akkor viszlát! Szia Yuki!
Láttam rajta a csalódottságot, majd beültem az úgynevezett álom autóba. Vigyáztam nehogy felsértsem valahol ezt a gyönyörű bőr ülést, mert kitudja milyen következményei lennének. Igyekeztem a legkisebb helyet elfoglalni, így jó alaposan összehúztam magam.
- Mi a gond? Miért vagy így összepréselődve? Nem bántalak csak haza viszlek.
- Izé…tudom de…még soha nem ültem ilyen kocsiba és nem akarok kárt tenni benne.
- Hahaha ugyan már! Tegyél nyugodtan úgysem én fizetem hanem az apám. Mellesleg neki meg sem kottyan ujjat venni.
- De akkor is…
- Mondom hogy ne törődj vele!
- Oké.
Azzal kicsit közelebb húzódtam.
- Kérlek ne haragudj rám amiért olyan ridegen viselkedtem veled. Tudod ha nem vagyok elég kemény, az embereim kételkedni kezdenek bennem és megutálnak. Azt pedig nagyon nem szeretném. Remélem megérted.
Nézett maga elé szomorú tekintettel.
- Persze megértem. Akkor az a szolga dolog nem is igaz ugye?
- Azt egy szóval sem mondtam. Szeretném ha segítenél nekem az ügyeket intézni. Rengeteg iktatásra váró dokumentumunk van amit rád szeretnék bízni. Úgy hogy holnap jönnöd kell ha tetszik ha nem. De jobb szeretném ha simán menne minden és nem kéne bekeményítenem. Remélem érthető vagyok!
- Igen főnök!
- Mikor jegyzed már meg végre hogy Aki vagyok?
- Sajnálom csak kicsit furcsán érzem még magam ettől. És kérdezhetnék valamit?
- Persze.
- Gyakran történik az hogy embereket fenyegettek és raboltok el?
- Miket beszélsz! Persze hogy nem! Nem tudom mi ütött a fiúkba.
- Akkor jó. És kérdezhetnék még valamit?
- Igen de nem kell engedélyt kérned előtte rendben? Csak viselkedj természetesen. Nem harapom le a fejed.
- Oké. Észre vettem, hogy mindenki főnöknek hív. De akkor én miért hívjalak a neveden? Úgy értem ez olyan furcsán jön le nem? És ahogy elnéztem még Ryou is így szólít, pedig azt mesélte hogy közel álltok egymáshoz.
- Igazán? Ennek egyszerű oka van. Szeretnélek jobban megismerni téged, és az úgy nekem nem megy hogy főnöknek hívsz. Az meg hogy Ryou miket fecseg nem az én dolgom. De csak tudd nem állunk olyan közel egymáshoz. Csak egy régi ismerősöm haverjaként került ide mikor nem volt hova mennie.
- Miért mi történt vele?
- A szülei rajta kapták egy sráccal az ágyban. Nem voltak valami boldogok. Aztán úgy döntöttek hogy ez nekik már túl sok és undorító, így hát kidobták őt otthonról. Még szerencse hogy Shiji befogadta, mielőtt szólt nekem. Amikor érte mentem eléggé összeomlott állapotban volt. Sok időbe telt mire képes volt túltenni magát a dolgon.
- De hát ez szörnyű.
- Hát kemény idők voltak az biztos. De hála nekem már sokkal jobban van.
- Akkor ezért néz fel rád.
- Meglehet.
Mosolyodott el egy kicsit, amin nagyon meglepődtem. Ahogy néztem, a testemet hirtelen valami furcsa melegség árasztotta el. Még soha ezelőtt nem éreztem ilyet. Éreztem ahogy az arcom kipirul hirtelen, de mégsem tudtam levenni a tekintetemet róla. Ahogy barna haja a vállaira omlott egyszerűen elragadott. Gesztenye barna szemeivel pedig csak az utat nézte, amiben láttam néha megcsillanni a fényeket. Annyira elbambultam, hogy észre sem vettem, közben a ház előtt vagyunk.
- Ha jól emlékszem ezt a címet mondtad.
- Igen ez az. Köszönöm hogy haza hoztál.
- Igazán nincs mit és vigyázz magadra. Holnap várlak.
- Oké.
Azzal kiszálltam az autóból és megvártam még elhajt a ház elől. Aztán elindultam. Döbbenten pillantottam meg házi nénit, amint ilyen későn kint sétáltatja a kis fehér kutyáját. Elég szúrós tekintettel nézett rám, de próbáltam tudomást sem venni róla. Ugyan is arról híres hogy mindig mindenkivel csak kötegszik. Nem akartam most én lenni az áldozat.
- Jó estét asszonyom!
Köszöntem rá udvariasan és higgadtan.
- Jó estét! Elég későn jön haza!
- Hát igen volt egy kis dolgom. – vakarom meg a fejemet miközben hazudni próbálok.
- Azt látom. Miféle zűrbe keveredett? Remélem nem csődíti ide a maffiát vagy valamelyik tolvaj bandát!
- Ugyan asszonyom hova gondol!
- Azt remélem is mert különben ki kell hogy rakjam innét, ugyan is itt nem tűröm az ilyesfajta alakokat.
- Akkor én mentem is további jó estét asszonyom!
Azzal magára hagytam és elindultam fel a lépcsőn az első emeletig, ugyan is itt van a lakásom. De azért elképesztő hogy az öregek miket nem mondanak. Gondolatomat a telefon csörgése zavarja meg.
- Na végre! Miért nem hívtál eddig és hol voltál?
- Anya nyugodj meg csak sétáltam egyet. De most mát itthon vagyok ne aggódj.
- Még szép hogy aggódom édes fiam. Halálra aggódtuk magunkat. Mindig felhívsz ha haza értél.
- Sajnálom anya. De most megyek mert elég késő van.
- Rendben és még egyszer ne ijessz így ránk.
- Persze persze. Sok puszi szia
Azzal leraktam a telefont. Már csak ez hiányzott nekem. Feküdtem ki az ágyon úgy ahogy voltam ruhástul, mert a szemeim olyan hamar leragadtak hogy nem volt időm átöltözni sem. Elaludtam várva hogy mi lesz holnap…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése