3. Fejezet
Mikor felébredtem, iszonyatosan fájt a fejem, és minden porcikám. Fogalmam sincs, mi történhetett. De amint megláttam Yukit magam mellett feküdni félmeztelenül, a lélegzetem is elállt egy pillanatra. Az rémített meg a legjobban, hogy nem emlékeztem semmire. Gyorsan megkerestem, majd magamra kaptam a ruháimat, és elindultam haza. Bíztam benne, hogy nem találkozok senkivel, de nem így lett.
- Hova mész ilyen korán? – szólt utánam Takumi. –Legalább várd meg a reggelit. Biztos éhes vagy.
- Nem kösz. Inkább most haza mennék, ha nem gond.
- Mi a baj? olyan nyúzottnak tűnsz! Vagy csak nincs egy kis macskajaj a tegnap este után? – vigyorodott el.
- Nem dehogy. Jól vagyok.- tiltakoztam hevesen.
- Azért kíváncsi vagyok, mit csináltatok tegnap a szobában Yuki-val. Úgy volt, hogy visszajön hozzánk még iszogatni. És Saya is nagyon várta, hogy jobban megismerje. De nem mertünk érte menni, mert olyan furcsa hangokat hallottunk a szobából. Mit csináltatok?
- Hát fogalmam sincs. Még nem tértem magamhoz. – nevettem el magam zavaromban.- de most megyek jó? Majd beszélünk.
- Jó.
- Ja és mond meg Yuki-nak hogy haza mentem, ne aggódjon.
Majd elindultam az ajtón kifelé. Észre sem vettem, ahogy sétáltam, hogy esni kezdett az eső. Azon gondolkodtam, hogy, hogy tehettem ezt Yuki-val, mert a csókra még emlékszem és nagyon úgy fest, több is volt, mint csók. Vajon most hogy fog velem viselkedni ezek után? Biztos megutál majd, és vége lesz a barátságunknak. Ezt nagyon nem akarom. Nekem Yuki túl sokat jelent. Nem tudom csak úgy feladni azt a 10 év barátságot, ami köztünk volt. Nem is értem mi üthetett belém, amikor megcsókoltam. Ahogy erre gondoltam eszembe jutott, hogy ez volt az első csókom is. Az ujjaimmal végig simítottam a számat, majd beleborzongtam, ahogy eszembe jutott, nem rég még Yuki ajkai érintették.
Ahogy sétáltam előre észre sem vettem hogy megérkeztem a házhoz. Bőrig áztam úgy mentem be. Yuzu pont lent volt a konyhába inni valamit.
- Szia! Hát te? Azt hittem, hogy később fogtok jönni bátyussal. Tényleg ő hol van?
- Én előbb keltem és eljöttem.
- Jesszus csurom víz vagy. Mindjárt hozok neked egy töröközőt.
Aztán kiviharzott a fürdőbe. Észre sem vettem hogy visszajött. Egy törülközőt terített a már csurom vizes hajamra és finom törülgetni kezdte. Én még csak rá sem tudtam nézni. Szégyelltem magam az este miatt. Mekkora botrány lenne, ha megtudná mindenki, hogy én és Yuki együtt voltunk. Valószínű ki is dobnának az utcára, és meg is érdemelném. Visszaéltem a jóságukkal és a szeretetükkel, pedig ők befogadtak engem.
Hirtelen egy könnycsepp szaladt le az arcomon.
- Mi a baj Akira? Történt valami?- pislogott nagy szemekkel rám Yuzu.
- Mindegy nem érdekes. Fel megyek a szobámba.
Aztán ott hagytam szegényt, pedig látszott hogy megrémült, amiért sírni látott. Ezt az oldalamat senki nem ismerte csak Yuki. Bementem a szobába tiszta ruháért és elindultam a fürdőbe, hogy vegyek egy forró zuhanyt, hiszen átáztam és nem kéne lebetegedni így vizsga előtt. Megengedtem a vizet, majd mikor már tele volt a kád, bemásztam. Nagyon jól esett a meleg a hideg víz után. Szinte felfrissültem tőle. Miközben és fürödtem, hallottam hogy Yuki megjött. Lent üdvözölte szeretett kis húgát, majd jött fel a lépcsőn, de Yuzu utána szólt hogy éppen fürdök, és ne zavarjon. Hát nem siettem kiszállni a kádból. El akartam kerülni, hogy találkozzunk, mert olyan kínos lenne ezek után a szemébe néznem. De tudtam, hogy úgysem tudnám elkerülni, hiszen egy fedél alatt élünk. Így összeszedtem minden bátorságomat, és kimentem. Remegő lábakkal álltam pár percig a szobaajtó előtt, majd vettem egy nagy levegőt és benyitottam. Mielőtt megszólaltam volna, észrevettem hogy Yuki elaludt az ágyon ruhástól. Nem akartam felébreszteni így én is bemásztam a helyemre és összehúztam a két lábamat majd elaludtam. Mikor felébredtem már nem volt sehol. Egy kicsit megkönnyebbülve felültem, mire benyitott az ajtón.
- Látom, felébredtél. Hogy érzed magad? Tegnap csúnyán berúgtál.
- Reggel kicsit fájt a fejem de már jobb. – hirtelen elvörösödtem, és nem tudtam, mit mondjak.
- Kérsz valamit enni?
- Igen majd lemegyek, és csinálok valami kaját.
- Biztos? Ha gondolod hozok fel neked szívesen valamit.
- Nem kell, ne fáradj
- Oké te tudod. Most átugrom Takumi-hoz. Ott hagytam valamit, mert siettem reggel.
- Rendben. Szia.
- Szia
Észre vettem, hogy mikor beszéltünk rám sem nézett. Zavart hogy még mindig nem tudom mi történt múlt éjjel, de túl gyáva vagyok, hogy megkérdezzem. Lementem enni valamit. Szerencsére Yuzu is lent volt és gyorsan összeütött nekem egy kis omlettet. Miután megettem, visszamentem a szobába, és elővettem pár könyvet olvasgatni. De a gondolataim folyton Yukin jártak, hogy mi lesz ez után.
Azóta eltelt egy hét. Észre sem vettem hogy milyen gyorsan telik az idő. Holnap már iskola és alig bírtam tanulni. Azóta szinte alig találkoztam Yuki-val. Szinte sosincs itthon. Azt mondja mindig, hogy Takumi-nál vagy Ryou-nál van és segít nekik tanulni. Így nem bírtuk megbeszélni hogy mi is történt pontosan a buli éjjelén. Úgy érzem, kerül engem, és ez nagyon fáj, de hiszen én tettem tönkre mindent. Megérdemlem, hogy így bánik velem hiszen megcsókoltam. Hogy ne gondolkodjak megint ezeken, inkább elkezdtem bepakolni a táskába. Amint végeztem mentem is aludni. Yuki megint későn jött haza. Valahogy mindig így van ez. Pedig már az anyja is leszidta érte. Mindegy most már próbálok aludni.
Reggel előbb keltem hogy egyedül menjek suliba. Sikerült is. Amint beértem csak bámultam kifele az ablakon. Majd hirtelen megláttam Yukit aki egyszerűen gyönyörű volt, mint mindig, és Sayát mellette. Először csak egymás mellett sétáltak, majd hirtelen Saya egy puszit nyomott Yuki arcára, elköszönt majd elrohant. Láthatólag Yuki jól fogadta a dolgot. Nekem hirtelen a lélegzetem is elállt. Most mi történt? Nemrég még engem csókolt. Bár igaz én akartam, de akkor is.
- A fenébe! – hirtelen az asztalra csaptam, majd felálltam
- Valami gond van Akira?
Nem is válaszoltam a kérdésre, egyszerűen csak kirohantam az osztályból egyenesen a tetőre. Szerencsére volt nálam pótkulcs. Hirtelen zokogásba kezdtem és alig bírtam abba hagyni.
- Mi a baj mi történt? A többiek azt mondták, jöjjek és nézem meg jól vagy e.
- Yuki én…nem is tudom hol
- Nem kell mondanod semmit. Egyébkén is nem most kéne megbeszélni a dolgokat. Nem így gondolod? – vágott közbe.
- De akkor mikor? Szinte soha nem vagy otthon, vagy ha igen kerülsz engem.
- Szerintem meg pont te vagy az, aki kerül engem. Na mindegy. Majd később beszélünk, most nyugodj meg kérlek, és gyere vissza az osztályba.
- Oké.
Azzal ott hagyott. Nem sokkal később utána mentem és leültem a helyemre, mintha mi sem történt volna. Az órákon alig bírtam koncentrálni. Az járt a fejemben, hogy mikor fogunk beszélni és hogy mit mondhatnék neki. A szünetekben ki sem mentem a teremből. Egyedül az ebédszünetben mentem ki az iskola előtti parkba, majd leültem az egyik fa tövéhez. Észre sem vettem hogy valaki követett.
- Miért nem vagy a többiekkel, mint mindig?- szólt hozzám egy lágy, kedves hang.
- Most egyedül akartam lenni kicsit.
- Értem. Akkor mit szólnál, ha most megbeszélnénk a dolgokat? Úgysem halhat meg senki. Remek rejtekhelyet találtál. – vigyorodott el.
- Én nem is tudom, hol kezdjem Yuki.
- Semmi baj kezdem én. Először is mire emlékszel aznap estéből? – hirtelen elpirultam és nem bírtam a szemébe nézni.
- Én sajnálom, ha olyan dolgot tettem, amit nem lett volna szabad.- nyögtem ki zavartan
- Buta most miért kérsz bocsánatot? A csók miatt?
- Aham – bólintottam majd megint elpirultam. – Ennyire emlékszem aztán nem tudom mi történt.
- Nem történt semmi természetesen. Amikor visszarántottál magadra, szinte azonnal el is aludtál.
- De akkor miért voltunk…tudod úgy…
- Félig meztelenül?
- Aha
- Mert amint próbáltam kiszabadulni az ölelésedből, te felkeltél, hogy visszatarts, és utána lehánytad az egész ruhámat és persze a tiedet is. Mihelyt végeztél azonnal vissza is aludtál. Addig én gyorsan kimostam kézközt a ruháinkat, hogy anyuék ne vegyék észre majd. Majd miután végeztem kiterítettem, hogy megszáradjon és befeküdtem aludni. Szerencsére az ágyat nem koszoltad össze így nem kellett magyarázkodnom érte.
- Értem akkor jó. Azt hittem, hogy más is történ és kicsit összezavarodtam.
- Amúgy miért csókoltál meg?
- Hát…izé…nem is tudom. Biztos túl sokat ittam, hehe – nevettem el magam, de valójában nem tudtam elmondani, hogy azért tettem, mert egyszerűen megkívántam őt.
- Értem. Akkor most már megbeszéltük ugye? És nincs harag?
- Persze meg, és nem haragszom. Itt te vagy az egyetlen, aki haragudhat.
- Ugyan felejtsd el. Tegyünk úgy, mintha meg sem történt volna jó?
- Jó.
Bár majd bele haltam hogy újra az ajkamon érezzem az ő forró csókjait. Ekkor döbbentem rá, hogy szerelmes vagyok a legjobb barátomba. Méghozzá annyira, hogy folyton ölelném, csókolnám őt úgy ahogyan aznap éjszaka tettem.
- Amúgy képzeld, van egy nagy hírem. Délután van valami programod?
- Nem nincs miért?
- Akkor szeretném, ha otthon lennél. Van egy meglepetésem mindenkinek.
- Oké.
- De gyorsan telik az idő. Mehetünk is vissza, különben lekéssük a bioszt.
Nevette el magát majd hirtelen felpattant és elrohant. Furcsálltam hogy meg sem várt. Pedig megbeszéltük a dolgokat. Akkor meg miért volt velem ilyen távolságtartó? Nem értem. Mindenesetre kíváncsi vagyok, mi lesz az a nagy meglepetés, amihez az egész család kell majd…..
- Már este van és Yuki sehol. Hol lehet, hisz ő mondta, hogy lesz valami meglepetés akkor még is merre kószálhat?
Miközben ezeket ismételtem fel s alá járkálva a szobában, hirtelen kinyílt a bejárati ajtó. Azonnal rohantam is le a földszintre.
- Yuki na végre hogy megjöttél! Azt hittem már… - hirtelen belém fagyott a szó, ugyan is Yuki nem volt egyedül.
Az egész család a nappaliban volt és tévét nézett, majd felfigyeltek az én kissé hangos üdvözlésemre.
- Sziasztok. Engedjétek meg, hogy bemutassam a barátnőmet Saya-t.
- Jó estét! – köszönt illedelmesen majd meghajolt.
- Szia. Szóval te lennél az, aki így elcsavarta a fiam fejét? – nevette el magát az asszony, majd megfogta a lány csuklóját.
- Olyan régen vártam már hogy a fiam haza hozza a barátnőjét. Remélem itt maradsz vacsorára.
- Ha nem vagyok a terhükre, akkor nagyon szívesen.
- Ó miket beszélsz. Yuki tegyél még egy tányért az asztalra, kérlek.
Aztán beültek a nappaliba beszélgetni. Én még mindig a lépcsőn álltam, és próbáltam feldolgozni hogy elvesztettem az egyetlen embert, akit szeretek ezen a világon. Bár még az enyém sem volt. Így pedig már esélyem sincs.
- Mi baj Akira? – kérdezte Yuzu megtorpanva előttem.
- Semmi.
Azzal egy könnycsepp szaladt le arcomon, és visszarohantam a szobába. Fejemet szorosan belefúrtam a párnámba és a már halk sírás átment zokogásba. Persze nem is figyeltem oda ki lát vagy hall éppen, még az ajtót is elfelejtettem bezárni. Hirtelen éreztem a vállamon egy vékony kis kezet. Hirtelen nem ismertem fel ezeket a kezeket, amelyek gyengén és bizonytalanul érintettek, csak abban voltam biztos ez nem Yukié.
- nem tudom mi a baj, de nekem nyugodtan elmondhatod.
- Kérlek, most hagyj magamra. Egyedül szeretnék lenni.
- Valamelyik nap is sírtál. A bátyám miatt vagy ilyen?
- Kérlek most menny ki! Nem akarok beszélgetni.
- Értettem. Ki megyek, és meg mondom anyuéknak hogy nem érzed jól magad. De ha bármi van, nekem elmondhatod.
Aztán ki ment a szobából. Régen éreztem ilyen magányosnak magam. Fogalmam sincs mit kéne tennem. Az biztos le kell mondanom arról az emberről, aki a visszaadta nekem azt amit elvesztettem. Neki köszönhetem, hogy még itt vagyok, hiszen nélküle senki vagyok. Ráadásul szeretem őt. De most még is ki kell tépnem magamból ezeket az érzéseket, és el kell felejtenem. Azt hiszem minél előbb el kell költöznöm innen mert így megbolondulok. Nem bírom nézni, hogy együtt van azzal a lánnyal. Persze azt szeretném, hogy boldog legyen, és mivel én is fiú vagyok, valószínű, hogy nem bírnám neki megadni mindazt, amire szüksége van. Jobb lesz ez így. Szépen elfelejtem.
Aznap este ki sem mozdultam a szobámból. Fogalmam sincs Yuki mikor jött aludni. Reggel nem vártam meg, azonnal bementem a suliba. Nem is láttam szinte őt aznap. Bár mellettem ül, szünetekben nem volt sehol. Gondolom Saya-val van valahol. Mikor erre gondoltam éreztem magamban azt a fájdalmat, azt az ürességet, egyszerűen megszakadt a szívem. Persze otthon most nem tudtam őt elkerülni, mert tanulni kellett neki is és nekem is. Most nem ment sehova.
- Tegnap miért nem jöttél le hozzánk?
- Nem éreztem jól magam. – szóltam keserűen.
- Valami baj van? Miért kerülsz?
- Nincs semmi, és nem kerüllek.
- Ugyan Akira! Túl jól ismerlek, és látom, hogy van valami.
- Nem akarok róla beszélni. Főleg veled nem!
Vágtam oda durván neki, persze azonnal megbántam mihelyt kimondtam. Azóta lassan eltelt egy hét és kerüljük egymást. Valami kettétört bennem úgy éreztem. Mindjárt vége a vizsgáknak is. Utána elmegyek dolgozni, és elmegyek innen. Így döntöttem.
Most hétvége van, és éppen takarítom a szobát egyedül. Hirtelen megszólal a telefon.
- Akira téged keresnek!
- Megyek! – rohantam le a lépcsőn.
- Ki az?
- Nem tudom, ha jól értettem, azt mondta Edward.
- Átveszem. Halló itt Akira! Szia! Persze itthon leszek, miért? Komolyan? Rendben. Alig várom. Te is, szia!
- Mi történ? Csak nincs valami baj?
- Nem nincs. Tényleg Edward hívott. Őt Londonban ismertem meg, és osztálytársak voltunk. Azért telefonált, mert ide utazik és szeretne velem találkozni jövő hét végén, feltéve, ha nem gond.
- Nem persze. Miért lenne gond?
- Azért mert szeretnék ott aludni azon a hétvégén, mert sok mesélni valóm van.
- Rendben van részemről semmi akadálya.
- Köszönöm. – azzal szinte az asszony nyakába ugrottam.
Visszamentem takarítani de már kicsit boldogabb voltam, mert alig vártam ezt a találkozást.
Az egy hét gyorsan eltelt. Máris péntek van, és Edward hívott hogy szeretné megnézni hol lakom így idejön kicsit beszélgetni. Ma még Yuki is itthon maradt, mert kíváncsi ki lehet az a nagy barátom Amerikából. Sokat meséltem neki róla. Bár én jobban örültem volna, ha nincs itthon. Éppen a konyhába voltam egy pohár vízért, amikor is csöngettek. Azonnal ott teremtem az ajtónál és ki nyitottam.
- Szia Akira! Hogy vagy? De rég láttalak.
- Szia kerülj beljebb. És kösz jól vagyok. És te?
- Én is megvagyok. Elég ramatyul nézel ki. Mi van veled?
- Majd elmesélem. De először hagy mutassalak be a családnak.
Azzal be is húztam magammal a nappaliba.
- Engedjétek meg, hogy bemutassam Edwárdot!
- Szia! Már sokat hallottam rólad! Örülök, hogy megismerhetlek. – szólt először Yuki anyja.
- Én is örülök asszonyom! És köszönöm hogy megengedték, hogy átjöjjek ma.
- Ugyan ne legyél ennyire hivatalos velünk. És különben is Akira barátait mindig szívesen látjuk. És itt is maradsz vacsorára?
- Nagyon szeretnék, de sajnos nem tudok most itt maradni. Csak pár percre ugrottam be hogy megnézzem hol él az én legjobb barátom, és hogy váltsunk pár szót.
- Rendben semmi gond majd legközelebb bepótoljuk.
- Hát az csak Akirán múlik majd. – majd rám nézett.
- Na mindegy gyere fel a szobába és beszélgessünk, ha már csak rövid ideig maradsz.
Azzal felmentünk a szobába, és leültünk egymás mellé az ágyra.
- Hogy értetted azt hogy rajtam múlik jössz e?
- Nézd Akira! Nem kerülgetem a témát, egyből bele vágok. Azt szeretném, ha visszajönnél Londonba. Tudnál hol lakni, és nem lenne ismeretlen számodra. Szerintem sokkal jobb lenne. Több lehetőséged is lenne. Persze ha egyetemre akarsz menni, segítek bejutni és fedezném a tandíjadat is.
- Hát nem is tudom, mit mondjak.
- Még nem válaszolj rendben? Azt szeretném, ha átgondolnád, de viszont jó lenne, ha vasárnap választ adnál, mert akkor intézkedek az iskolát illetően.
- Ez most hirtelen jött nekem.
- Igazából már akkor vissza akartalak hívni mikor történt a baleset. De azt írtad nekem minden rendben itt és jól érzed magad. De hogy őszinte legyek én nem úgy látom, hogy jól éreznéd magad.
- Ez nem így van csak…
- Csak mi? Látom, hogy valami gond van.
- Igen. Az történt hogy… - hirtelen sírni kezdtem.
- Csak nyugattan sírj, én itt vagyok neked. Csak miattad jöttem Japánba. Tudod, már akkor jöttem volna mikor hallottam mi történt. Szerettem volna itt lenni melletted, de anyuék nem engedtek ide az iskola miatt. De már nem bírtam tovább így eljöttem.
Azzal szorosan magához húzott, hogy még levegőt is alig kaptam. Mikor már abba hagytam a sírást, felnéztem, bele azokba a gyönyörű kék szemekbe, majd hirtelen Edward megfogta gyengéden az ajkaimat és magához húzott, majd egy csókot lehelt rá. Én csak pislogtam, azt sem tudtam, hogy mi történik, és ekkor megláttam Yukit az ajtónak támaszkodva, aki így szólt:
- Anya küldött fel hogy kész a vacsora, de látom megzavartam valamit.
- Nem érdekes úgy is menni készültem. És kérlek, gondold át amit mondtam neked.
Majd óvatosan hozzám hajolt és oda súgott valamit a fülembe: Szeretlek.
- Akkor kikísérem. – szólt oda mogorván.
- Rendben, szia Akira!
- Szia!
Azzal kikísérte az ajtón. Én az ablakból figyeltem hogyan távozik, és szinte alig bírtam felfogni a szavakat, amiket mondott, és azt hogy megcsókolt. De még is az volt a legnagyobb bajom, hogy Yuki látott minket. Vajon most mit gondolhat rólam? Aztán csak azt hallottam hogy Yuki szalad fel az emeletre egyenesen a szobába, majd úgy bevágja az ajtót hogy majd ki esik a helyéről.
- Még is mi a fészkes fenét csinálsz?- rontott nekem.- Mit akart tőled?
- Nem csináltunk semmi rosszat.
- Persze mert pont jöttem. De mi lett volna, ha nem lettem volna itt?
- Semmi közöd hozzá. – vágtam oda keményen, mert dühös voltam magamra.
- De igen is van! Még mindig nem mondtad mit akart?
- Azt akarta mennyek vele vissza Amerikába.
Ekkor hirtelen leült az ágyára és már kicsit higgadtabban beszélt.
- És mit feleltél neki?
- Még semmit. Azt mondta, gondoljam át, és vasárnap mondjam meg neki.
- Menni fogsz?
- Még nem tudom. Valószínűleg igen.
- És ha én arra kérlek, maradj itt?
Erre a kérdésre a szívem hevesen verni kezdett. Úgy lüktetett a mellkasomban, mint ha azt jelezné, még van remény. De persze az agyammal tudtam, azt hogy nincs értelme. Hiszen barátnője van.
- Nem tudom. – válaszoltam neki pár perc elteltével.
Majd felállt és odasétált hozzám, megsimogatta a fejem tetejét.
- Bocsánat.
De mielőtt megkérdezhettem volna miért, hirtelen letepert az ágyra és megcsókolt olyan hevesen és szenvedélyesen, hogy a lábaim is bele remegtek…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése