Kívánságok 1.fejezet

Egy nap nélküled

Még ma is emlékszem arra a meleg érintésre, ahogyan finoman ingem alá nyúltál bátortalanul, mondván neked én vagyok az első. Ahogyan hozzám értél a lábaim remegni kezdtek, pedig nekem már voltak ezelőtt partnereim, bár egyiknél sem éreztem azt a vágyat, amely fel forralta egész testemet, és belülről égetett arra késztetve, hogy megcsókoljalak olyan heves szenvedéllyel, hogy a szívem majd ki esett a helyéről úgy dobogott mellkasomban. Kezedet közben a mellkasomra helyeztem, hogy te is érezd, mennyire meg dobogtattad szívemet. A vágy kezdett egyre elhatalmasodni rajtam és szinte letéptem a rajtad lévő ruhadarabokat. Ahogy meztelenül álltál előttem, arcodat kis pír díszítette, amitől csak még jobban felkorbácsolódott bennem a szenvedély. Oda léptem hozzád és egyik kezemmel finoman a hajadba túrtam kicsit hátra döntve fejedet, hogy jobban lássam kipirosodott arcodat. Ajkaimmal kerestem a tiédet, és mikor meg találtam, hosszú ideig nem tudtam elválni tőled. Te csak bele-bele sóhajtottál a csókba, ami édesebb volt számomra, mint a méz. Ujjaimat végig húztam feszes mellkasodon, ami egyre csak emelkedett fel le a kezem alatt. Éreztem, hogy nagyon izgulsz, óvatosan ujjaimmal ingerelni kezdtem mellbimbódat, amire kisebb nyögés volt a válasz. Közben a számmal a füledet kezdtem harapdálni, amire még nagyobbat kezdtél nyögni. Másik kezemmel elindultam lefelé a férfiasságod felé. Először csak a hegyét kezdtem ingerelni ujjaimmal, majd elindultam nyelvemmel végig a hasadon egészen a köldöködig. Ott elidőztem kicsit, aztán megmarkoltam a meredező férfiasságodat, és kezemet húzogatni kezdtem rajta. Persze nem túl gyorsan és erősen, majd hirtelen a számba vettem és szopni kezdtem. Te szinte zihálva vetted a levegőt, arcodon eluralkodott a vágy hulláma, mikor éreztem, hogy már nem sok kell meg álltam, mire te csalódottan sóhajtottál egyet. Ekkor megcsókoltalak téged, majd óvatosan hassal az ágyra fektettelek. Lábaidat széthúztam, mire te kissé bizonytalanul néztél rám, de nem álltam meg, mert a szemedben a vágy tűzét láttam lángolni. Ujjammal a bejáratot kezdtem simogatni, majd használni kezdtem a nyelvemet is. Mikor már úgy éreztem nagyon nedves vagy, óvatosan behatoltam az egyik ujjammal, mire te egyet rándultál de szemmel láthatóan nem azért, mert fájt, hanem mert még ismeretlen volt számodra ez az érintés. Mikor már eléggé ellazultál, óvatosan bedugtam még egy ujjamat. A szoba megtelt hangos nyögéssekkel és sóhajokkal. Már három ujjam is benned volt. Másik kezemmel rá nyúltam merev hímvessződre, hogy még jobban érezd a gyönyört. Éreztem, ahogy a tested ívben megfeszül, és hangosan felnyögsz az élvezettől, majd magod beborítja tenyeremet. Mielőtt elterülnél az ágyon lihegve, testedből kihúzom ujjaimat, és szembe fordítalak, hogy jobban lássam az arcodat. Lábadat felhúzom, és a vállamra teszem, így adva a tudtodra hogy még nincs vége. Farkammal a bejárat körül kezdem körözni, ingerelni, majd óvatosan beléd hatolok, mire egy fájdalmas nyögés a válasz, de mielőtt bármit is mondanál, azonnal megcsókollak olyan szenvedéllyel, hogy egy kicsit sikerül el lazulnod, így ismét beljebb nyomom magam, közben kezemmel a mellbimbódat ingerelem hogy az izmok a testedben ne húzódjanak össze. Szemeidet egy apró könnycsepp hagyja el, de tekinteted szenvedélytől tüzes. Mikor már teljesen benned vagyok, sikerül el lazulnod, és testeddel jelzed felém, hogy már mozoghatok. Először csak lassan és óvatosan húzom ki majd vissza, de ekkor már nem látom rajtad a fájdalmat, helyette inkább a gyönyört fedezem fel, amitől kicsit már bátrabban kezdek mozogni. Mikor meg találom a gyenge pontodat, te ismét zihálni kezdesz, és szinte vonaglasz alattam a vágytól és a kéjtől. Nem telik bele sok időbe, és érzem, ahogy majdnem elmegyek. Próbálnék kihúzódni előtte, de te nem engeded, és szinte kérő szemekkel csak annyit mondasz „kérlek” és én engedelmeskedem, és érzem, ahogy a testem át járja az élvezet és egy utolsót lökve beléd élvezek amitől te is elélvezel még egyszer. Kihúzom farkamat, és melléd fekszem zihálva, kapkodva a levegőt, majd át ölelem vékony kis testedet, és úgy alszom el hogy te a karjaimban fekszel.

Reggel, ahogy kinyitom a szemeimet, csalódottam veszem észre, hogy nem vagy sehol. Kezemmel végig simítok a párnádon arcomat bele fúrva, hogy érezzem az illatod. Közben egy könnycsepp hagyja el szemem sarkát, mert újra eszembe jut, milyen magányos vagyok nélküled. Mikor sikerül kicsit meg nyugodnom, döbbenten nézek magamon végig, tekintetem meredező férfiasságomon marad. Úgy döntök mielőtt munkába mennék, gyorsan lezuhanyozom hogy felhevült testem ismét a normális legyen. Mikor már eleget folyattam a szinte már hideg vizet magamra, elzárom a csapot és kiszállok megtörölközni. Fel veszem az előre kikészített fehér inget, a piros nyakkendőt, amit még tőled kaptam karácsonyra, és a fekete öltönyömet majd a hozzá passzoló fekete cipőt. Mikor kész vagyok, ismét egy csalódott pillantással nézek vissza az üres lakásba. Utam egyenesen az irodámba vezet. Az egyik leghíresebb vállalatnál dolgozom, mint ügyvezető igazgató helyettes. Imádom a munkám, mert itt nincs idő a múlton rágódni. Ahogy beérek, mindenki udvariasan köszön nekem, és én viszonzom ezt a kedves üdvözlést egy széles mosollyal és visszaköszönéssel. Egyenesen az én irodámba megyek, hogy lepakoljam a táskámat, és meg nézzem a főnököm mai beosztását. Bele ülök a bőr fotelembe, majd rá nézek egy fényképre, ami az asztalon hever. A fényképen két férfi látható, ahogyan egymást ölelik boldogan, mosolyogva. Az a két férfi Te és én vagyok. Ez a kép, pedig az egy éves évfordulónkon készült egy tóparti nyaralóban, amit még én intéztem el. A háttérben jól látható még az a kis faház is ami félig a vízen volt. Emlékszem hogy alig mertél bejönni a házba, mert féltél, hogy elsüllyed. Ahogy ez eszembe jut el is mosolyodom rajta, mert olyan kis félénk voltál. De azért mikor meg érkeztünk a szád is tátva maradt. A ház mellett volt egy kis csónak is, amit én nagyon szerettem volna kipróbálni, de te féltél, hogy bele esünk a vízbe. Máig emlékszem az ijedt kis arcodra, ahogy magam után húztalak egyenesen a csónakba. Mégis mikor kiértünk a tó közepére, csak annyit mondtál „gyönyörű”, és nézted a téged körül vevő vizet, amiben halak úszkáltak alattunk. Nem emlékszem mennyi ideig is néztelek, gyönyörködtem a látványban, és hogy mennyire boldognak tűnsz. Már egyáltalán nem féltél a csónakban ülni. Közelebb húzódtam hozzád, megfogtam a két tenyeremmel az arcodat, és szép lassan megcsókoltalak téged. Cirógattam hajadat, amibe bele-bele kapott a szél, ami magával hozott pár virágszirmot is. Akkor azt kívántam, bárcsak ez a pillanat örökké tartana. Olyan boldog voltam, mint még soha egész életem során. Te jelentetted/jelented nekem az egész világot, úgy érzem, nélküled nem vagyok teljes, csak veled lehetek egy egész.

-         Elnézést uram, de itt vannak a jelentések. – jön be a titkárnőm, ezzel megzavarva gondolataimat.

-         Köszönöm. Tegye csak le oda. – mutatok egy szabad helyre az asztalomon. – A főnök megérkezett már?

-         Igen, éppen az imént vittem be neki a kávéját. De úgy tűnt nincs túl jó hangulatban.

-         Értem. Köszönöm elmehet. Ha valamire szükségem van, hivatom.

Visszatettem a képet az asztalra, sóhajtottam egy nagyot, majd kezembe vettem néhány iratot, és elindultam a főnök irodájába, ami az enyém mellett volt. Kopogtam az ajtón, de nem jött válasz, ezért benyitottam. Mikor beléptem, a főnök fel s lejárkált az irodában, miközben telefonált.

-         A fene egye meg! – mérgelődött, miközben lecsapta a kagylót. –

-         Valami gond van főnök?

-         Gond az van! Sok is! – felelt kicsit cinikusan. – de lássuk csak, mit hoztál most nekem?

-         Csak néhány jelentést, meg pár kérvényt, amit alá kéne írnia. De visszajöhetek később is.

-         Á hozzad csak. Legalább addig sem foglalkozok azzal a nővel. Tch…totál kikészít. Nem is tudom minek vettem feleségül annak idején.

-         Történt valami?

-         Múlthéten beadta a válókeresetet, és most még a vagyonomból is ki akar fosztani. Persze mikor nem tudott hova menni, felajánlottam neki, hogy maradjon a közös házban, de úgy látszik ez is kevés neki. Nem elég hogy egy átkozott motelban kell most laknom, még a munkával is el vagyok maradva. Ha te nem lennél, fogalmam sincs, mihez kezdenék

-         Ugyan főnök ez természetes, hogy amit tudok, meg teszek ön helyett.

-         De a családod biztosan hiányol nem? Hiszen még helyettem is te dolgozol.

-         Nekem nincs családom. Árva ként nőttem fel, és az egyetlen személy, akit a családomnak mondhattam volna, sajnos nincs már közöttünk…

Éreztem, ahogy a levegő bent szorul a torkomban, és a sírás kerülget. Hiszen még eddig senkinek sem beszéltem erről. Gyorsan leraktam a papírokat az asztalra, és elhagytam az irodát. Fel mentem a tetőre, ahová mostanában elég gyakran kijárok, és rágyújtottam egy cigire. Közben a gondolatok egyre csak jöttek a fájdalmas emlékekkel, és sírni kezdtem. Sőt inkább zokogni. Amióta történt a baleset, még egyszer sem sírtam így. Próbáltam elfelejteni őt, de hogy is lehetne elfelejteni azt, aki az életet jelenti számomra? Nélküle nem vagyok többé egész, egy üres héj vagyok nem több. Sokszor éreztem úgy, nincs többé értelme az életemnek, de arra valamiért képtelen voltam, hogy végezzek magammal. Mindig magam előtt látom, ahogyan mosolyogsz rám, és azokra az időkre gondolok, mikor még együtt nevetgéltünk, vagy néztünk egy romantikus filmet, és te sírva fakadtál a végén. Tényleg együtt voltunk jóban és rosszban, mint férj és feleség. És mondhatni elválaszthatatlanok voltunk, egészen addig a napig, amíg itt nem hagytál engem. Egyedül, magányosan, céltalanul.

Miután jól kisírtam magam, visszamentem dolgozni. Szerencsére nem kellett a főnök irodájába mennem, csak telefonokat kellett intéznem. Eléggé kínosan éreztem magam a történtek miatt, hogy nem tudtam magamon uralkodni és kiborultam.

Másnap reggel ismét arra ébredtem, hogy könnyes a szemem, csurom víz vagyok, és kielégületlen, amiért ismét róla álmodtam. Lezuhanyoztam, felöltöztem és indultam megint dolgozni.

Teltek múltak a napok, nap nap után, és én már kezdtem megszokni ezt a monoton reggeli felkeléseket. Egyre fáradtabbnak éreztem magam, mert úgy éreztem, az álmaim kiszívják belőlem az életet. Minden álmomba csak őt látom, ahogy együtt vagyunk, és szeretkezünk.

-         Te nem ebédelsz? – kérdezi a főnök.

-         Még be kell fejeznem pár másolást, és csak utána.

-         Ugyan hagyd csak! Neked is jár egy kis pihenő nem igaz? Gyere meghívlak valamire.

-         Köszönöm de erre semmi szükség.

-         Olyan sápadtnak tűnsz mostanában. Eszel te egyáltalán?

-         He-he… -vakarom a fejem zavaromban, ugyanis mostanában már étvágyam sincs.

-         Na gyere együnk valamit!

-         Rendben.

Felvettem a zakómat, és elindultam a főnök után. Lementünk a parkolóba, majd beültünk az autójába.

-         Kocsival megyünk, mert úgy gyorsabb. Milyen kaját szeretnél enni?

-         Hát nekem teljesen mindegy.

-         Akkor elviszlek egy remek helyre. Nincs innen messze, és csak nemrég fedeztem fel. Isteni marhasültet csinálnak. Na persze a szaké is nagyon jó.

Miközben hallgattam a főnököt, nézelődtem az ablakon keresztül. Rég nem voltam már társaságban és egy kicsit furcsa volt, de nem zavart. Nem tudom pontosan hova mehettünk, mert én végig az utat, vagy a tájat néztem magam mellett.

-         Meg is érkeztünk. – szállt ki a kocsiból, én pedig utána.

Leültünk egy asztalhoz amit a pincérnő mutatott, majd az étlapot kezdtem nézegetni. Hosszas válogatás után sikerült döntenem mit egyek, majd leadtuk a rendelést.

-         Mostanában olyan csendes vagy, és mintha teljesen máshol járnának a gondolataid. Történt valami? – kérdezte a főnök.

-         Nem főnök, csak mostanában nem alszom valami jól. Talán valami gond van a munkámmal?

-         Ugyan dehogy. Csak érdekel mitől vagy olyan furcsa mostanában. Mégis mióta van alvás problémád?

-         Hát már legalább két hete.

-         Akkor nem ártana ha elmennél egy orvoshoz hogy írjon fel valamit.

-         Arra semmi szükség. Jól vagyok.

-         Ne viccelj ezzel. Az egészséged rovására fog menni, ami majd kihat a munkádra is. Ismerek egy remek orvost. Szeretném ha felkeresnéd, vagy legalább beszélnél vele. Ő orvos és pszihológus is egyben. Ezt onnan tudom hogy én is meglátogattam párszor a válás miatt. Szerintem nagyon jó szakember és érti a dolgát. Ha vissza értünk az irodába, megadom a számát.

-         Köszönöm de erre tényleg semmi szükség.

-         Ha nem akarod hogy kirúgjalak, akkor elmész. – parancsolt rám-

-         Rendben.

Mialatt beszélgettünk, kihozták az ételt is, és persze egy kis szakét is. A főnök addig tömte a fejem, míg sikerült rábeszélnie hogy igyak egy keveset én is. Miután megettük és megittuk, vissza indultunk az irodába. Észre sem vettem, hogy elnyomott az álom a kocsiban. Lehúztam az ablakot egy kicsit, hogy a friss tavaszi szellő fúja fekete hajamat, ami már lassan a vállamig ér. A szél magával hozott néhány cseresznyevirág szirmot is. De ahelyett hogy felébredtem volna egy kicsit, még inkább álmos lettem, és éreztem ahogy a pilláim szépen lassan lecsukódnak.

Mikor magamhoz tértem, kicsit fájt a fejem, és egy idegen lakásban ébredtem. Fel álltam az ágyból és odasétáltam az ablakoz, elhúztam a függönyt, és meglepetten láttam hogy már este van. Próbáltam vissza emlékezni mi is történt, mikor nyilt a kilincs, és a főnököt pillantottam meg.

-         Látom már felébredtél. Ennek örülök. Ne haragudj amiért ide hoztalak a lakásomra, de nem tudtam hol laksz pontosan.

-         Szörnyen sajnálom amiért gondot okoztam, ráadásul a munkával is elmaradtam. Gyorsan bemegyek az irodába és…

-         Elég. Nem mész sehova. Pihenned kéne egy kicsit.

Közelebb sétált hozzám, majd megállt mellettem és kinézett az ablakon.

-         Gondolom az feltűnt hogy már este van. De amikor elaludtál az autóban, annak már két napja. Azóta végig csak aludtál. Gondolom ki voltál merülve, ráadásul még ittál is, ami persze az én hibám.

-         Már két napja csak alszom…

Próbáltam felfogni a hallottakat, az való igaz hogy fáradt voltam, nade két napot átaludni, ráadásul a főnök házában. – pirultam el a gondolatra.

-         Gondolom akkor már el is bocsátott.

-         Te hülye vagy? Írtam neked egy hét szabadságot hogy kipihend magad.

-         Nagyon szépen köszönöm és ígérem többet nem fordul elő.

Erre a mondatra magam sem értem miért, de kicsit dühösen nézett rám, de egy szót sem szólt. Kicsit kinyitotta az ablakot, hogy friss levegő jöjjön be. A szél ismét hirtelen az arcomba fújt, magával hozva megint néhány cseresznyevirágot. A főnök hirtelen felém fordult, majd kezével az arcomból kisimított néhány kósza hajtincset, amiben egy virágszirom volt. De olyan gyengéden és figyelmesen csinálta ezt a pár mozdulatsort, hogy úgy éreztem, a szívem majd kiugrik a helyéről, és az arcom rögtön lángba borult. Utoljára ezt akkor éreztem, amikor megismertem őt. Most mégis valahogy más ez az érzés. Ahogy rá gondolok, bűntudat kezd emészteni lelkemet, de mégis olyan jó érzés újra ezt érezni, hogy azt kívánom, ez az érzés örökre megmaradna…. Persze a főnök észre sem veszi zavarodottságomat, csak néz kifelé az ablakon, ezért én is kinézek, egyenesen fel az égre és ránk néző gyönyörű teliholdra…

Farkas és a hold

Farkas és a Hold

Egy öreg farkas élt egy erdőben. Magányos volt egész életében... Egyetlen társa volt csupán: a sápadt Hold.

Farkas apót szerette az erdő minden lakója. Szerették őt az erdei szellemek is. A szél szívesen borzolta kopott bundáját, amit a langyos eső mosott olykor tisztára, hogy aztán a nap jótékony, meleg sugarai szárítsák meg azt. Farkas apó mégis magányosan élt. Minden éjjel kiült az erdő szélére, ahol azok különös fák nőttek, amelyeknek mintha apró csillagok izzottak volna az ágain. A hegyek fölött sápadtan ragyogott a Hold. Farkas apó csak ült az erdő szélén, hallgatta az erdei rovarok zenéjét, és gondolataiba merülve nézte a Holdat. Azon tűnődött, mi az oka annak hogy ő annyira magányos. Miért nincs egyetlen társa évek óta? Benne van a hiba? A hosszú évek megkeményítették az öreg farkas szívét, ilyenkor mégis könnybe lábadtak szemei. És oly bánatosan nézett a sápadt Holdra, hogy az is majd elsírta magát. Talán a Holdtól várta a választ. De a Hold csak ringott a csillagok alatt, örök némaságba burkolózva.

Így ment ez már hosszú esztendők óta. Mígnem az egyik téli éjjelen, amikor a Hold csak keskeny sarlóként pislogott az égbolton, farkas apónak különös érzése támadt. Mintha figyelné valaki. És a távolban, a hegyek lábánál burjánzó bokrok mögött megpillantott két apró csillagot. Nem, nem is csillagok voltak azok, hanem egy ragyogó szempár. Őt nézte... Az öreg farkas nem mozdult. Valami szokatlant érzett a szívében. Valami ismeretlent. Alig hallhatóan dobbant egyet a szíve... Hosszú percekig figyelték egymást, aztán a két ragyogó szem, mint fáradt szentjánosbogarak, lassan kialudtak... A Hold is eltűnt az égről, és lassan kivilágosodott..

Farkas apó lassan hazaballagott. Aznap egész végig a különös szempár járt a fejében. És szokatlan módon valami melegség is átjárta a szívét...

A következő éjjelen ugyanúgy megjelent a világító szempár. Most, mintha kicsit közelebb is lett volna, és egy sötét árny rajzolódott ki mögötte. Órákon át nézték egymást, és végül ugyanúgy eljött a reggel.

Az öreg farkas úgy érezte, színesebb lett az erdő, langyosabban fúj a szél és valahogy a madarak is vidámabban énekeltek. Alig várta, hogy leszálljon az éj. Nem kellett csalódnia. Sőt, most már még közelebb, alig kőhajításra tőle villant fel a két csillogó szem. Most már látta, ki a különös látogató. Egy gyönyörű, hatalmas, fehér farkas sziluettje rajzolódott ki. És az öreg farkas szíve egyre erősebben dobogott, egyre melegebbnek érezte azt. Tett néhány tétova lépést a másik farkas felé, de aztán megtorpant. Így érte őket a reggel.

Hosszú heteken keresztül így ment ez. Ahogyan a Hold lassan kövér koronggá hízott, úgy kerültek egyre közelebb ők is egymáshoz. És az egyik éjjelen, amikor már szinte összeért az orruk, a gyönyörű fehér farkas megmozdult, és fejét farkas apó vállára hajtotta... Nem történt semmi több. Csak ültek az erdő szélén, és érezték, hogy valami láthatatlan erő öleli őket át, összekapcsolódnak és eggyé válnak hosszú perceken át. Farkas apónak egész testében szétáradt az a különös melegség, amit eddig csak a szívében érzett. Érezte a másik farkas bundájának illatát, és szinte együtt lélegeztek. A Hold pedig talán olyan fényesen ragyogott, mint még soha azelőtt. Amikor pedig az éj fátylát kezdték szétszabdalni a hajnal első sugarai, a fehér farkas megfordult, és a hegyek felé szaladt... Farkas apó sokáig nézett még utána.

Hazament, és lefeküdt a barlangja előtt a hóba. Nézte a felhőket, és gondolkodott. Nem értette, mi ez a különös érzés, ami egész testét átjárja. Nem értette, mert eddig még sosem érezte.

Aznap éjjel a félelem lopózott szívébe... Mi lesz akkor, ha egyszer hiába várja az erdő szélén a fehér farkast? Mi lesz, ha nem jön el többé? Mi van, ha ez egész csak hazugság?

Ezt nem engedheti meg magának. Ekkora fájdalmat nem tudna elviselni. Maradjon csak neki a sápadt Hold. Abban sosem fog csalódni. Az az ő igazi barátja. Megkeményítette a szívét, és olyan mélyre zárta benne a melegséget, amilyen mélyre csak képes volt.

Heteken keresztül nem ment az erdő szélére. A barlangja előtt ült a tisztáson, onnan nézte a Holdat.

A fehér farkas pedig minden éjjel várta őt a szokott helyen. A Hold lassan újból elvékonyodott... És az egyik hűvös éjjelen a fehér farkas nem tért többé vissza. A Holdnak különös, szürkés színe lett, mintha a magába zárt fájdalmát próbálná eltitkolni sikertelenül.

Farkas apó visszatért az erdő szélére. Egyedül volt. Érezte, hogy hiába keresi a csillógó szempárt. Tudta, az nem jön vissza többé. Nyugodtnak kellett volna lennie, de a melegség a szívében egyre nehezebbé vált. Szinte már fájt... Mi történik velem? - kérdezte, és összerogyott a fájdalomtól. Kétségbeesetten nézett fel a szürkülő Holdra. És akkor a Hold belső, íves részén néhány apró gyöngyszem gördült végig, és miután egyetlen hatalmas gyönggyé dagadtak, egy könnycsepp hulott alá az égből. A Hold könnye.

Zuhant, zuhant, fényesen, és sápadtan csillogó sávot hagyott maga után az égbolton. A könnycsepp a hegyek közé zuhant, de még innen is jól látszott a fénye... Lassanként egy halvány, de jól látható híd rajzolódott ki farkas apó előtt. A híd a hegyek közé vezetett.

Remegő lábakkal lépett a hídra, a torkát kegyetlenül marta valami, a szíve dobogása majd szétvetette egész testét...

A Hold könnye mutatta az utat. A hegyekben már vártak rá. Az öreg farkas szemeiben könny csordult, és el indult a már jól ismert szempárok felé. A fehér farkas pedig kinyújtotta egyik mancsát, az öreg farkas pedig a másikat, és így mint kéz a kézben indultak el a fényesen ragyogó hold felé, a már kijelölt hídon, és azóta is ott ragyognak az égen mint két egymásra talált csillag, mely teliholdkor még fényesebben ragyog.

Vámpír vér 1.fejezet

1. Fejezet

Sok évszázada annak, hogy itt bolyongok az élők közt. Magam sem tudom miért vagyok még mindig ebben a városban, ahol rengeted minden emlékeztet „RÁ”. Mint a legtöbb vámpírnak, úgy nekem is gondot jelent a táplálkozás. Hiszen nem szabad nyomokat hagynunk, de én valamiért képtelen vagyok megölni áldozataim. Ilyenkor csak mélyen a szemükbe nézek, és hipnotizálom őket. Magam sem tudom, miért cselekszem így, hiszen régen nem érdekelt kit ölök meg mikor parancsba kaptam. Hát igen ez akkor volt, mikor még ember voltam. Én voltam a király egyik szolgája vagy inkább a kutyája. A hűséges kutya aki mindig úgy cselekszik, ahogy a gazdája kívánja. Rengeteg embert kellett megölnöm csak azért, mert nem tudott fizetni. Nem számított, hogy nő vagy férfi az áldozat. Persze akadtak olyan feladatok is, hogy valaki után kellett mennem mert vérdíj volt kitűzve a fejére, valamikor pedig én voltam a város hóhéra is. Volt mikor egy teljes falut kellett porig égetni, benne minden élővel. De volt mikor nem csak gyilkolnom kellett. Akadtak más feladatok is, például én voltam a király szeretője is. Ezt nagyon utáltam. Inkább végeztem ki embereket, mintsem hogy a magáévá tegyen. Azzal a vámpírral aki ilyenné tett, az egyik faluban találkoztam, amikor vadászaton voltam. Sokan tudták hogy ki vagyok, így mikor odajött és azt suttogta a fülembe, hogy van kiút innen a pokolból, szinte azonnal kérdeztem hogy mi lehet. Erre ő csak annyit felelt, hogy este találkozzunk az egyik közeli fogadóba. Persze én jobb élet reményében azonnal bele mentem, és elmentem a találkozóra. Kisebb beszélgetés után kimentünk a fogadó melletti sikátorba. Akkor még nem értettem mit akar tőlem, de nem is érdekelt, mert gondoltam meg tudom védeni magam. Hát nagyot tévedtem. Mikor szinte már követeltem hogy árulja el, mi az a jobb élet ami kijuttat innen a pokolból, ő válasz nélkül hirtelen hozzám lépett és a nyakamba harapott, majd szívni kezdte a véremet. Szinte éreztem ahogy a meleg vérem folyik ki a testemből, mégsem bírtam mozdulni. Folyton arra gondoltam hogy mekkora marha vagyok hogy bedőltem neki, és hogy most meg fogok halni. De mielőtt ez bekövetkezett volna, a vámpír abba hagyta az ivást, majd a csuklóján ejtett egy kis vágást, és a vérét a számba nyomta, majd arra kért igyam belőle én is. Nem tudtam nemet mondani, mert valószínű hogy hipnotizált engem. Mikor magamhoz tértem, már isten tudja hány nap telhetett el, és le voltam láncolva az ágyhoz. A torkom folyamatosan szomjazott és nagyon éhesnek éreztem magam. Fogalmam sem volt hol lehetek, de ahogy körbenéztem a szobába, olyan volt mint egy elhagyatott kastély. Nem telt el sok idő és a vámpír megjelent hogy megnézze ébren vagyok e, majd kiment és 2 nővel tért vissza. Először csak néztem hogy játszadozik velük, majd odalökte az egyiket, és én nem tudtam ellenállni a csábításnak. Szinte azonnal ráharaptam a nyakára és szívni kezdtem belőle a friss finom vért. Ahogy a fogaimmal beleharaptam a puha bőrbe, majd felkiáltottam a fájdalomtól. De nem tettem inkább erősen haraptam, szinte téptem a bőrt. A lányon látszott, hogy nagyon fáj neki, de képtelen volt menekülni az erős szorításomtól. Mikor már majdnem minden csepp vért kiszívtam szerencsétlenből, a vámpír odajött és lerántott róla. De én nagyon telhetetlen voltam és csak még több vért akartam, de nem kaptam. Az éhség alig szinte elviselhetetlen volt. Lassan már a vámpírt mesteremnek hívtam, mivel a nevét nem árulta el. Mikor már csillapodtam az éhségből, akkor kezdett elmondani mindent, amit csak tudni lehet egy vámpírról, és mikor kitanított el is hagyott mondván, két vámpír nem fér megy egy vadászterületen. Fogalmam sem volt mire érthette. Egyedül maradtam, és azóta sem láttam őt többé. Az elkövetkezendő egy évszázadot egyedül töltöttem, majd megismertem Őt. Gyönyörű, hosszú barna hajába és gesztenyebarna szemeibe szinte azonnal bele szerettem. Bár nem voltam benne biztos hogy mit is érezhettem, hiszen emberként még soha nem voltam szerelmes, hát még vámpírként. Nem voltam vele tisztában, hogy amit érzek, az nem csupán a vér utáni vágy e. Nem bírtam ki hogy meg ne ismerjem. Nagyon gazdag és jómódú családból származott, így elkezdtem ott dolgozni, mint lovász fiú. Szinte hamar felfigyelt rám, mivel nem voltam több mint 22éves. Legalább is mikor ember voltam úgy haltam meg. Szép lassan összeismerkedtünk és egymásba szerettünk. Már nem csak a vére után sóvárogtam, de sajnos nem bírtam sokáig titkolni állati mivoltomat. De ő megértett és annak ellenére velem akart maradni. Szerette volna ha át változtatom hogy mindig velem legyen. Bár úgy tettem volna. Nem telt el sok idő, és balesetet szenvedett és meghalt. Azóta magányosan élek tovább és várom a halált. Ami persze lehetetlen számomra, hacsak valaki szíven nem döf egy szentelt karóval.

Most éppen Tokió valamelyik utcájában sétálok. Nem is nézek senkit csak megyek előre. Hirtelen meghallom, hogy valaki segítségért és kegyelemért kiált. Mivel nekem jobb hallásom van, azonnal oda futok a hang irányába, ami egy sötét kis sikátor belsejéből jön. Meglátok egy fiút aki szinte alig él már a sok veréstől, és felette 5 nagyobb darab srácot. Azonnal odaugrok közéjük és megragadom az egyiket a nyakánál fogva, majd felemelem, és kitöröm a nyakát egy laza mozdulattal. A társai is menekülni próbálnak, de hiába. Én sokkal gyorsabb vagyok náluk. Még hármat simán csak kivégzek, az utolsónak pedig a vérét veszem, úgy sem ettem még ma. Aztán odasétálok a fiúhoz, aki szinte 20 éves lehet, és felkapom a földről. Az elején eljátszom a gondolattal, hogy megölöm, de valamiért nem megy. Bár a vére elég csábító, de tudom magam türtőztetni, hiszen most ettem. Nem messze innen van egy kis ház, ahol élek és úgy döntöttem magamhoz viszem. Bár fogalmam sincs miért. El láttam a sebeit míg eszméletlenül feküdt. Volt pár törött csontja is, amit sikeresen helyre tettem. Szerencsés volt hogy arra jártam és meghallottam, különben már halott lenne. Egész éjszaka az ágy mellett ültem és figyeltem ahogy fekszik. Nem tudtam betelni a látvánnyal. Még a sebek ellenére is egyszerűen gyönyörű volt, bár kicsit vékony szegény. A haja vállig érő, a színe akár az ezüst. Ahogy figyeltem az arcvonásait feltűnt, kicsit talán hasonlít a volt kedvesemre Rosalira, bár neki nem voltak ilyen keskeny ajkai. Már eltelt három nap, és én azóta semmit nem ettem. Végig itt voltam mellette, hátha magához tér. Így is lett. Szépen lassan nyitotta ki szemeit miközben felnyögött a fájdalomtól.

-         Mi történt és hol vagyok? – ugrott fel hirtelen és távolodni kezdett tőlem.

-         Ki vagy te? – kérdezett megint, majd egy nagyot sóhajtottam és így feleltem.

-         Én vagyok aki megmentette az életedet. A nevem Christopher Raynolds. De szólíts Chris-nek. És a házamban vagy, de ne izgulj egyenlőre nem tervezem hogy bántani foglak, bár már nagyon éhes vagyok. – mosolyodtam el.

-         Köszönöm hogy megmentettél. Mióta vagyok itt?

-         Hát már 3 napja hogy megtaláltalak. Azóta csak aludtál. Volt pár törött csontod de sikeresen helyre raktam. Mi a neved kölyök? És miért támadtak meg?

-         Takahasi Akito. Mikor hazafelé sétáltam észrevettem hogy követnek, és mikor gyorsítani kezdtem, két srác elém ált míg a többi a hátam mögött. Fogalmam sincs mit akartak, csak verni kezdtek.

-         Értem. Hát nézd, nincs itthon semmi emberi kaja, de ha megmondod mit ennél, megszerzem. És meddig akarsz még olyan távol lenni? Megmondtam hogy nem bántalak.

-         Sajnálom.- azzal közelebb húzódott, vissza ahol eredetileg feküdt. – Nekem mindegy milyen kaja, nem vagyok válogatós és köszönöm szépen hogy ilyen rendes vagy velem.- mosolyodott el.

-         Rendben akkor mindjárt hozok valamit enni neked.

-         De te is egyél valamit mert nagyon sápadtnak tűnsz.

-         Azzal te ne foglalkozz. Most megyek te csak feküdj!

Azzal magára hagytam, és reméltem hogy a ház egyben marad mire visszaérek, és nem lesz kifosztva. Bár azokkal a sebekkel nem lehet könnyű mozogni. Meg különben is. Már ismerem az illatát és bármikor megtalálom és végezhetek vele ha kedvem tartja. Miközben ezen gondolkodtam, már be is értem a városba. Bementem a legközelebbi étteremben és rendeltem valami ehető kaját. Gyorsan el is készült. Visszafelé még én is elkaptam két nőt és majdnem végeztem velük annyira ki voltam éhezve. Hát igen észrevettem hogy nem ettem pár napja. Amint végeztem siettem vissza Akitohoz mert már biztos nagyon éhes. Mikor beléptem a szobámba döbbenten láttam, hogy teljesen fel van öltözve és indulásra kész.

-         Te meg hova készülsz?

-         Ne haragudj, de nem találtam telefont, és igen csak fel kéne hívnom a főnökömet. Lehet hogy ki is rúgott amiért így eltűntem, a mobilom meg nincs nálam.

-         Most nem mész sehová meg értetted?! Súlyos sérüléseid voltak. Meg hoztam neked enni és addig biztos nem szabadulsz innen, míg jobban nem vagy.

Nem tudott mit mondani, inkább csak levette kabátját és leült az asztalhoz enni. Ha mérges vagyok akkor általában jobb nekem engedelmeskedni mert könnyen elveszítem a fejem. Nem telt sok időbe, kb 3percbe, és meg is ette a kaját amit hoztam. Láttam hogy mikor feláll az asztaltól, kicsit megszédült.

-         Köszönöm az… - szédült meg ismét.

-         Majd én felviszlek. Még gyenge vagy.

-         Nem szükséges tudok egyedül is…

Nem hagytam hogy befejezze amit mondani akart. Őszintén szólva soha nem érdekelt, hogy más mit akar. Mindig úgy volt ahogy én akartam. Ölbe kaptam és óvatosan felvittem a szobámba és lefektettem az ágyra. A teste szinte tüzelt a láztól. Lementem és vittem neki lázcsillapítót. Bár fogalmam sincs honnan lehetett a házban, hiszen senkit nem hoztam még ide. Nem is értem miért törődök vele ennyit, hiszen csak egy ember, egy táplálék a számomra. Hoztam neki még vizes borogatást is. Mikor még ember voltam emlékszem, anyám is mindig ezt csinálta mikor beteg voltam. Beborogattam, ő meg el is aludt. Leültem mellé egy székre és onnan figyeltem alvó arcát, ami gyönyörű volt még így is. Kíváncsi vagyok vajon miért támadták meg, hiszen még a légynek sem tudna ártani, olyan gyenge szegény. De most azt hiszem lepihenek én is, hisz holnap is lesz időm ezen gondolkodni. Mikor felébredtem Akito már nem volt sehol…

Valahol abban reménykedtem, hogy itt marad még egy kicsit. De remélem hogy jól van. Ha akarnám könnyen megtalálhatnám, de azt hiszem inkább keresek valami más elfoglaltságot magamnak. Mindjárt este lesz és kezdek megéhezni. Azt hiszem elmegyek vadászni. Fel kaptam magamra a fekete kabátomat és elhagytam a házat. Ismét csak bolyongtam az utcákon és lestem áldozatomat. Találtam is egyet. Azonnal letámadtam, majd vérét vettem ügyelve arra hogy ne öljem meg. Még a mentőket is kihívtam mikor végeztem, majd elhagytam még a környéket is. Miközben sétáltam, megéreztem Akito édes és finom illatát. Mivel már jól laktam, el indultam haza. Mikor beléptem a házba ahol még mindig éreztem az illatát, azt hittem rosszul látok. Megláttam a konyhában amint éppen valami kaját próbál összeütni. Egy darabig csak néztem őt hogyan ügyetlenkedik.

-         Á Chris, isten hozott itthon! – majd elmosolyodott.

-         Hát te meg mit csinálsz itt? Azt hittem már nem is látlak.

-         Mivel megmentettél, úgy gondoltam hogy meghálálom és főzök neked valami finomat. Bár nem találtam semmit, így elmentem bevásárolni a maradék pénzemből.

-         Igazán nem kellett volna! – még is hogy mondhattam volna meg neki hogy egy vámpír vagyok aki vért iszik csak.

-         Mindjárt készen van. Foglalj helyet!

Miután leültem csak akkor vettem észre, hogy milyen szép rend van és tiszta minden. Ezt is biztos ő csinálta. Ki gondolta volna. Azzal elém rakta az ételt, amiről fogalmam sem volt mi az.

-         Nem szereted? – kérdezett rám, mert olyan fura képet vágtam erre az izére előttem. Ez tényleg ehető? Kérdeztem magamban.

-         Nem erről van szó. Még nem láttam ilyet ezelőtt.

-         Akkor jó már megijedtem hogy nem szereted. - Mosolyodott el ismét.

-         Rajta kóstold csak meg!

Magam sem hittem volna hogy meg fogom kóstolni. Ha ember lennék biztos finom lenne. De így csak megjátszom hogy az. Persze ő ennek nagyon örül. Miután megettük, ö elmosogat és el is pakol. Addig én felmegyek a szobámba és kibontok egy üveg vörösbort.

-         Azt hiszem ideje mennem. Holnap is eljöhetek? Persze csak ha nem bánod.

-         Felőlem. – azzal intettem és ő el is ment.

Még meg sem kérdeztem hogy van e hol laknia. Bár biztos van hiszen csak húsz éves és biztos egyetemista.

Az elkövetkezendő egy hétben minden nap eljött hozzám, és főzött meg takarított nálam. Annyira természetesnek tűnt a jelenléte, hogy már nem éreztem magam olyan magányosnak mint azelőtt. Azt hiszem meg tudnám ezt szokni. De ha megtudná mi vagyok, elmenekülne előlem, vagy megpróbálna megölni engem. Bár azt hiszem ez kicsit túlzás lenne. Nem hiszem hogy meg tudna ölni bárkit is. Majd lassan azért ideje elmondanom neki az igazat és meglátjuk mi sül ki belőle.

-         Holnap kicsit később jövök, mert leltár lesz melóba. De amint végeztem benézek rendben?

-         Jó persze gyere csak.

Észre vettem, hogy mióta velem van, kezdek megváltozni.

-         És a barátnőd mit szól hozzá hogy folyton itt vagy?

-         Nekem nincs barátnőm. És különben is meleg vagyok.

Nem is tudom miért nem lepődök meg annyira.

-         Nemrég volt egy kapcsolatom ami két hónapig tartott.

-         Hogy hogy? Hiszen remekül főzöl, vezeted a háztartást is.

-         Hát talált valakit aki gazdagabb mint én, és mindent meg tud neki adni.

-         Azt a barmot. A pénz nem minden. Persze az is fontos, hogy az ember jól éljen, de csak ezért elhagyni valakit! – csaptam az asztalra dühömben.

-         Hát nem is volt olyan nagy szerelem köztünk. Inkább csak testileg vonzódtam hozzá. Így annyira nem bánt hogy vége.

-         Hát ha az én szeretőm lennél, nem hagynám hogy szomorkodj miattam.

Láttam hogy ez a beszólásom kicsit érzékenyen érintette. Azt hiszem nem viccelhetek ilyenekkel.

-         Majd egyszer átmegyek hozzád. Kíváncsi vagyok hol élsz.

-         Rendben de kérlek szólj előtte, hogy ki bírjak takarítani kicsit.

-         Oké.

Azzal befejeztük a vacsorát, és haza ment. Én meg mint mindig, persze hazáig követtem, és visszafele elmentem vadászni. Szinte már bűntudatom volt emiatt. Nem akartam hogy tudja mi vagyok, pedig nem titkolhatom sokáig előtte. Ugyan is észrevettem, hogy egyre jobban vonzózom hozzá, ami kicsit fura volt. Hisz férfiak vagyunk, és eddig csak nőkkel voltam (kivéve a királyt). De mostanában azt is hanyagolom, mióta itt van velem.

Másnap már alig vártam, hogy ismét jöjjön. Fel s alá mászkáltam az üres lakásban. Pedig mondta is hogy most később jön. Valamiért nyugtalan voltam nagyon. Már nagyon későre járt, így gondoltam megnézem, hátha haza ment. De nem találtam otthon. Még a munkahelyére is elmentem, de már zárva volt. Hova a fenébe tűnhetett? Próbáltam illat alapján keresni, és megéreztem egy furcsa szagot a levegőben, ami valószínűleg kloroform volt. Már megint mibe keveredett azaz idióta?...

Rejtett érzések 4.fejezet

4. Fejezet

Úgy éreztem, én vagyok a legboldogabb ember, hogy a karjaimban tarthatom őt, ki rabul ejtette szívemet. Nem tudtam hogy ez álom, vagy valóság. Ahogy egymást csókoltuk, a levegő hirtelen forrósodni kezdet. Még soha nem éreztem ilyet. Pusztán a vágy, hogy csókoltam meleg ajkait, megőrjített. De sajnos ebből a csodás álomnak hitt valóságból hamar fel kellett ébrednem. Rá kellett jönnöm, hogy amit teszünk az nem helyes. Yukinak van már barátnője, és nem akarom, hogy szánalomból csinálja ezt. Amint erre rájöttem, hirtelen le szaladt egy-két könnycsepp az arcomon, de olyan ideges és mérges lettem, hogy azon nyomban lelöktem magamról Yukit, aki meglepetten nézett rám, és mielőtt feltette volna azt a bizonyos kérdést, hogy ˝miért?”, én könnyeimet törülve kiszaladtam a lakásból. Nem tudtam hová mehetnék, így csak az utcán bolyongtam, majd leültem egy padra, ami egy kis parkhoz tartozott. Néztem az autókat, és folyton az járt a fejemben, hogy miért? Teljesen össze vagyok zavarodva. Rengeteg megválaszolatlan kérdés cikázik a fejemben, amire csak ő tudja a választ. De még nem mehetek haza, hiszen túlságosan zaklatott vagyok, és nem bírnám elviselni, ha azt mondaná csak azért tette, hogy itt maradjak, mint a barátja. De akkor ha így gondolja, hogy csak barátok vagyunk, akkor miért csókolt meg és tepert le az ágyra? Miközben ezeken a kérdéseken gondolkodtam, észre sem vettem, hogy eltelt az idő és nem vagyok egyedül.

-         Hát te meg mit ücsörögsz itt egymagad?

-         Csak ki szellőztetem a fejem. És te mit csinálsz itt ilyenkor?

-         Még nem szoktam meg az idő eltolódást. És szomjas voltam így lejöttem venni valamit.

-         Értem.

-         Feljössz egy meleg kakaóra? Mindig is szeretted, amikor csináltam neked, mikor nem bírtál aludni.

-         Hát nincs jobb dolgom. Odahaza amúgy is úgy tudják, nálad vagyok éjszaka.

-         Akkor induljunk is.

-         Rendben.

Nem tudtam, hogy jó ötlet e felmenni Edwardhoz, hiszen nemrég szerelmet vallott, és meg csókolt. De gondoltam, ha próbálkozik, úgy sem hagyom magam. Elvégre én Yukit szeretem, és nem tudom csak úgy elfelejteni őt. Miközben elgondolkodtam, megérkeztünk a hotelbe. Elég puccos helynek néz ki és nagyon elegáns, ahogy az el is várható egy ötcsillagos hoteltől. A szoba a 9. emeleten van. Beszálltunk a liftbe, de közben nem szóltunk egymáshoz. Nem is tudtam volna mit mondani, hiszen teljesen ki voltam merülve, hiszen hosszú volt a mai nap. Ahogy bementünk az ajtón, hirtelen még a lélegzetem is elállt a csodás látványtól. Edward azonnal el is tűnt, amíg én az államat kapargattam kiskanállal a földről.

-         Meddig ácsorogsz még ott? Kész a kakaó. Gyere és ülj le!

Mintha parancsot teljesítenék, azonnal mozdultam és odasétáltam a kanapéhoz, majd helyet foglaltam, és kortyolgatni kezdtem a meleg italomat.

-         Szóval mi a probléma?

-         Honnan veszed, hogy van valami?

-         Ne nézz madárnak. Láttam, hogy sírtál és hogy nagyon ki vagy valami miatt. Ha miattam borultál ki ennyire, akkor nagyon sajnálom, én nem akartalak megbántani…

-         Nem, ez nem miattad van. Én…

-         Ha nem akarod, nem muszáj elmondanod, de tudd, bármi történjék is én mindig itt leszek neked és meghallgatlak.

-         De miért csinálod ezt? Nem értelek. Mikor kint voltam soha nem mondtad, vagy adtad jelét annak, hogy így éreznél irántam. Akkor meg miért?

-         Még is hogy mondhattam volna el neked Akira? Hiszen a legjobb barátom voltál. Nem állhattam eléd csak úgy, hogy szeretlek!

-         Akkor meg miért engedtél el? Még a reptérre sem jöttél ki!

-         Az azért volt…mert…hogy is mondjam, elmondtam a szüleimnek, hogy így érzek irántad, és apu annyira kiakadt hogy meg vert, és közben azt üvöltötte, hogy milyen undorító vagyok, és hogy így nem is vagyok a fia. Majd bezárt a szobámba, és az ételt is csak a szobalány hozta fel. Sokáig tartott, míg megbékélt, persze az is közrejátszott, hogy anyám folyton sírt hogy ne csinálja ezt.

-         És te ennek ellenére idejöttél miattam?

-         Igen mert nagyon szeretlek, és tudom hogy egy kicsit elkéstem ezzel a vallomással, de még is azt szeretném, hogy gyere vissza velem.

-         Nézd! Én nagyra értékelem mindazt, amit értem teszel, de már van valaki, akibe szerelmes vagyok. Sajnálom.

-         Valahol a szívem mélyén éreztem, hogy így lesz. Irigylem azt az embert, aki így elcsavarta a fejed.

-         Nincs miért, hiszen nem is tudja, hogy szeretem. Ha tudná, akkor valószínűleg megutálna.

-         Ezt honnan veszed?

-         Ő a legjobb barátom, és barátnője van. Így nem vagyok képes megmondani neki. De amikor megtudta, hogy lehet visszamegyek veled, hirtelen megcsókolt és arra kért maradjak.

-         Ez akkor…csak nem arról a srácról beszélsz, akivel laksz?

-         De igen.

-         Azért ez elég ironikus. De akkor csak érez irántad valamit nem? Ha már ilyet tett és kért.

-         Szerintem csak nem akar elveszíteni, mint barátot.

-         Szerintem ez hülyeség. Az lesz a legjobb, ha megbeszéled vele a dolgot.

-         Majd holnap. Itt aludhatok ma éjjel?

-         Persze.

-         Köszönöm.

-         Nincs mit. De szeretném, hogy tudd, nem mondok le rólad olyan könnyen, viszont szeretném, ha boldog lennél. És kivárom a megfelelő alkalmat, és elérem, hogy belém szeress. Most pedig gyere, meg mutatom a szobádat.

Megragadta a csuklómat és maga után húzott. Két külön szoba volt, az egyik az enyém, a másik pedig Edwardé. Mindkét szoba hatalmas, és persze francia ágyas, ahogyan az elvárható egy luxus hoteltől. Az ágyon selyem lepedő és takaró volt, így nem is telt bele sok időbe, már el is aludtam.

Reggel mihelyst felébredtem, megreggeliztem. Ewdard nagyon finom reggelit tud készíteni. Utána pedig elbúcsúztam tőle, és jó utat kívántam hazafele. Persze próbált megint meggyőzni, hogy menjek vele, de hasztalan volt. Eldöntöttem, hogy haza megyek és bevallom Yukinak az érzéseimet, és majd lesz valahogy. Közel fél óra búcsúzkodás után sikerült is elindulnom. A házban mindenki ébren volt már. Gyorsan felmentem a szobába, és húztam magam után Yukit, aki éppen akkor jött ki a fürdőből.

-         Mi az Akira? Hova húzol kora reggel?

-         Csak gyere. Beszélni akarok veled.

Azzal a szobában is voltunk.

-         Szeretném, ha végig hallgatnál.

-         Rendben, de utána én is mondani akarok pár dolgot.

-         Akkor kezd te!

-         Rendben. Először is ne haragudj a tegnapi csók miatt. Nem gondoltam át mit cselekszem, és szeretném, ha elfelejtenénk, hisz tudod, nekem ott van Saya. Nem csaphatom be őt. Remélem megérted.

Vagy tíz perc hallgatás után sikerült összeszednem a bátorságom mondván magamban, ha megutál, akkor fogom, és vissza megyek Edwardal Amerikába.

-         Akkor most én következem. Szeretném, hogy tudd, ami történt… tudod a csók, én nem bántam meg, mert nagyon szeretlek!

A választ nem vártam meg szinte azonnal a nyakába ugrottam zavaromban, és letepertem az ágyra, majd gyengéden megcsókoltam, úgy ahogy ő is tette tegnap. Persze nem ellenkezett. Ettől én olyan boldog és izgatott lettem, hogy a szívem majd ki esett a helyéről. Szerintem ezt ő is megérezte és a kezét a mellkasomra tette finoman.

- Ezt nem lehet, te is tudod. – azzal leszálltam róla szomorúan és felültem az ágy szélére. Majd hirtelen átölelt.

      -    Ne érts félre. Azért nem lehet, mert anyuék itthon vannak, és ráadásul reggel van. De köszönöm hogy elmondtad nekem mit is érzel. Én is szeretlek téged, bár nem mertem neked elmondani. Féltem mi lesz, ha te nem így érzel, de most olyan boldog vagyok.

Vagy tíz percig csak egymás karjaiban voltunk nyugodtan és boldogan. Ekkor még nem is sejtettük, hogy valaki meglátott minket….

Ahogy öleltük egymást, úgy éreztem, hogy szárnyalni tudnék a boldogságtól. De hirtelen belém hasított valami, és kibújtam az ölelő kezek közül.

-         Várj! Azt mondtad, hogy te is szeretsz engem? De akkor mi van Sayával?

-         Tudom hogy szörnyű, amit vele tettem, de csak azért jöttem össze vele, hogy téged el tudjalak felejteni. Amikor legelőször megcsókoltál olyan boldog voltam, és úgy döntöttem be vallom neked az érzéseimet. De amikor rád néztem, úgy éreztem, hogy te nem úgy érzel irántam és megbántad a dolgot. Így eldöntöttem hogy egy kicsit kerülni foglak téged. De persze te észre is vetted. Ezért sokat jártam át hozzájuk, és egyik nap megkérdezte, hogy mit érzek iránta. Persze nem mondhattam, hogy szeretem, mert az hazugság lett volna, így inkább nem feleltem neki. Aztán azt kérdezte, hogy van e valaki az életemben, akit szeretek, és én bólintottam, majd bevallotta nekem, hogy nagyon szerelmes belém, és mit szólnék hozzá, ha járnánk. Sokat töprengtem ezen, de ő azt mondta nem bánja, hogy mást szeretek. Én úgy gondoltam miért is ne. Hiszen szeret engem, és így könnyebben el tudlak felejteni téged. De persze ez nem így történt, hiszen mindennél jobban vágyok arra, hogy veled legyek, és átöleljelek, szeresselek.

-         Én mindvégig szerettelek téged, és tényleg boldog vagyok, hogy te is így érzel!

Hosszas beszélgetés után észre vettük, hogy már majdnem este lett. Lementünk, hogy megvacsorázzunk. Az asztalnál kínos csend volt, és elég feszült a légkör. Ilyenkor jobb meg sem szólalni, hiszen úgy is a két lány miatt lehetett a veszekedés. Gyorsan megettem az ételt, és felmentem a szobába. Pár perc után Yuki is utánam jött, majd segített megágyazni, és mielőtt befeküdtünk aludni, adott egy jóéjt csókot.

Másnap reggel kicsit később keltem, de gondoltam ráérek lustizni egy kicsit, mivel úgy sincs első két óra mert a tanárnak dolga van. A mellettem lévő ágyra pillantottam, és meglepetten vettem észre hogy Yuki sehol. Magamra kaptam pár ruha darabot ami éppen a kezembe akadt, és lementem a konyhába.

-         Jó reggelt! – köszöntem még kicsit álmos hangon.

Yuzu éppen a tányérokat fogta, de amint meglátott el is ejtette őket, ami persze azonnal szét tört a kövön. Oda léptem hogy segítsek összeszedni, és mikor egy nagyobb darabért nyúltam, véletlenül hozzáértem Yuzu kezéhez, mire a lány hátrébb húzódott kezét fogva, ahol megérintettem, és elpirult.

-         Hagyd csak, majd én összeszedem, hogy nehogy megvágd magad!

-         S..Sajnálom és köszi.  –nyögte ki zavarodottan.

-         Hát itt meg mi történt? –toppant be Yuki.

-         Ügyetlen voltam és elejtettem néhány tányért, Yuzu meg segíteni akart összeszedni. Ugye? – pillantottam a még mindig zavarban lévő lányra.

Tudtam, ha elmondom az igazat akkor megint veszekedés lesz.

-         Yuzu te menny fel, és moss kezet, addig Akirával összetakarítunk.

Szegény lány gyorsan el is viharzott, én pedig folytatni akartam amit elkezdtem, amikor hirtelen Yuki megragadta az egyik csuklómat, majd neki nyomott a konyhaszekrénynek és hirtelen megcsókolt. Olyan szenvedélyesen csókolt, hogy még azt is elfelejtettem, hol vagyok, és mikor már mindketten szinte levegőért kapkodtunk, elváltak ajkaink.

-         Jó reggelt! Sajnálom, hogy nem voltam melletted, amikor felébredtél, de hoztam neked reggelit.  – mosolyodott el kedvesen Yuki.

Ettől a pár mondattól a szívem hevesen verni kezdett, köszönetképpen meg akartam csókolni, hogy érezze, mennyire boldoggá tett ezzel az apró gesztussal.

-         Yuki én…

De a mondatot nem bírtam befejezni, ugyanis csengettek. Yuzu viharzott le a lépcsőn hogy ajtót nyisson.

-         á szia! Gyere be, bátyus éppen a konyhában van!

-         Rendben és köszönöm.

Ahogy meghallottam azt az ismerős hangot, úgy éreztem kővé dermedek, de ahogy Yukira pillantottam, úgy tűnt számára ez még kínosabb mint nekem.

-         Jó reggelt Yuki-kun.

-         Neked is Saya-chan. Hogy-hogy eljöttél?

-         Tudom, hogy nem beszéltük meg, de gondoltam mehetnénk együtt suliba.

Ekkor Yuki rám nézett, mire én csak bólintottam, hogy felőlem rendben van.

-         Rendben mehetünk együtt, mindjárt hozom a cuccomat.

Fel is rohant gyorsan az emeletre.

-         És hogy vagy Saya-chan?

-         Köszönöm remekül. Olyan boldog vagyok mióta Yuki-kun és én összejöttünk. Tudod, már régóta szeretem őt, de folyton veled volt, így sosem tudtam elmondani neki. Így mikor rászántam magam hogy bevallom, nagyon örültem, hogy nem utasított el. Tudod ő a mindenem, és azt hiszem, belehalnék, ha elveszíteném.

Miközben arról mesélt menyire boldog, a szívem összeszorult a fájdalomtól, hiszen miattam veszíti el azt az embert, aki a legfontosabb számára.

-         Mehetünk is. – viharzott le Yuki.  – Előre mentünk, majd suliba találkozunk

Kikísértem őket a kapuig, majd szomorúan ballagtam vissza a házba, az arcomon pedig legördült pár könnycsepp. Gyorsan letöröltem, hogy senki se vegye észre.

-         Miért engedted el így őket? – szegeződött nekem a kérdés.

-         ….

-         Tudom, hogy szereted bátyust. Tegnap láttalak titeket.

Hirtelen az ütő is megállt bennem erre a mondatra.

-         Azt nem tudom, hogy bátyus hogyan érez irántad, de ha te tényleg szereted, akkor harcolj érte, és ne engedd át másnak.

Mihelyt befejezte a mondandóját, el is viharzott a szobájába, én pedig csak álltam szótlanul és meglepődve. Még is mit kéne tennem?

Rejtett érzések 3.fejezet

3. Fejezet

Mikor felébredtem, iszonyatosan fájt a fejem, és minden porcikám. Fogalmam sincs, mi történhetett. De amint megláttam Yukit magam mellett feküdni félmeztelenül, a lélegzetem is elállt egy pillanatra. Az rémített meg a legjobban, hogy nem emlékeztem semmire. Gyorsan megkerestem, majd magamra kaptam a ruháimat, és elindultam haza. Bíztam benne, hogy nem találkozok senkivel, de nem így lett.

-         Hova mész ilyen korán? – szólt utánam Takumi. –Legalább várd meg a reggelit. Biztos éhes vagy.

-         Nem kösz. Inkább most haza mennék, ha nem gond.

-         Mi a baj? olyan nyúzottnak tűnsz! Vagy csak nincs egy kis macskajaj a tegnap este után? – vigyorodott el.

-         Nem dehogy. Jól vagyok.- tiltakoztam hevesen.

-         Azért kíváncsi vagyok, mit csináltatok tegnap a szobában Yuki-val. Úgy volt, hogy visszajön hozzánk még iszogatni. És Saya is nagyon várta, hogy jobban megismerje. De nem mertünk érte menni, mert olyan furcsa hangokat hallottunk a szobából. Mit csináltatok?

-         Hát fogalmam sincs. Még nem tértem magamhoz. – nevettem el magam zavaromban.- de most megyek jó? Majd beszélünk.

-         Jó.

-         Ja és mond meg Yuki-nak hogy haza mentem, ne aggódjon.

Majd elindultam az ajtón kifelé. Észre sem vettem, ahogy sétáltam, hogy esni kezdett az eső. Azon gondolkodtam, hogy, hogy tehettem ezt Yuki-val, mert a csókra még emlékszem és nagyon úgy fest, több is volt, mint csók. Vajon most hogy fog velem viselkedni ezek után? Biztos megutál majd, és vége lesz a barátságunknak. Ezt nagyon nem akarom. Nekem Yuki túl sokat jelent. Nem tudom csak úgy feladni azt a 10 év barátságot, ami köztünk volt. Nem is értem mi üthetett belém, amikor megcsókoltam. Ahogy erre gondoltam eszembe jutott, hogy ez volt az első csókom is. Az ujjaimmal végig simítottam a számat, majd beleborzongtam, ahogy eszembe jutott, nem rég még Yuki ajkai érintették.

Ahogy sétáltam előre észre sem vettem hogy megérkeztem a házhoz. Bőrig áztam úgy mentem be. Yuzu pont lent volt a konyhába inni valamit.

-         Szia! Hát te? Azt hittem, hogy később fogtok jönni bátyussal. Tényleg ő hol van?

-         Én előbb keltem és eljöttem.

-         Jesszus csurom víz vagy. Mindjárt hozok neked egy töröközőt.

Aztán kiviharzott a fürdőbe. Észre sem vettem hogy visszajött. Egy törülközőt terített a már csurom vizes hajamra és finom törülgetni kezdte. Én még csak rá sem tudtam nézni. Szégyelltem magam az este miatt. Mekkora botrány lenne, ha megtudná mindenki, hogy én és Yuki együtt voltunk. Valószínű ki is dobnának az utcára, és meg is érdemelném. Visszaéltem a jóságukkal és a szeretetükkel, pedig ők befogadtak engem.

Hirtelen egy könnycsepp szaladt le az arcomon.

-         Mi a baj Akira? Történt valami?- pislogott nagy szemekkel rám Yuzu.

-         Mindegy nem érdekes. Fel megyek a szobámba.

Aztán ott hagytam szegényt, pedig látszott hogy megrémült, amiért sírni látott. Ezt az oldalamat senki nem ismerte csak Yuki. Bementem a szobába tiszta ruháért és elindultam a fürdőbe, hogy vegyek egy forró zuhanyt, hiszen átáztam és nem kéne lebetegedni így vizsga előtt. Megengedtem a vizet, majd mikor már tele volt a kád, bemásztam. Nagyon jól esett a meleg a hideg víz után. Szinte felfrissültem tőle. Miközben és fürödtem, hallottam hogy Yuki megjött. Lent üdvözölte szeretett kis húgát, majd jött fel a lépcsőn, de Yuzu utána szólt hogy éppen fürdök, és ne zavarjon. Hát nem siettem kiszállni a kádból. El akartam kerülni, hogy találkozzunk, mert olyan kínos lenne ezek után a szemébe néznem. De tudtam, hogy úgysem tudnám elkerülni, hiszen egy fedél alatt élünk. Így összeszedtem minden bátorságomat, és kimentem. Remegő lábakkal álltam pár percig a szobaajtó előtt, majd vettem egy nagy levegőt és benyitottam. Mielőtt megszólaltam volna, észrevettem hogy Yuki elaludt az ágyon ruhástól. Nem akartam felébreszteni így én is bemásztam a helyemre és összehúztam a két lábamat majd elaludtam. Mikor felébredtem már nem volt sehol. Egy kicsit megkönnyebbülve felültem, mire benyitott az ajtón.

-         Látom, felébredtél. Hogy érzed magad? Tegnap csúnyán berúgtál.

-         Reggel kicsit fájt a fejem de már jobb. – hirtelen elvörösödtem, és nem tudtam, mit mondjak.

-         Kérsz valamit enni?

-         Igen majd lemegyek, és csinálok valami kaját.

-         Biztos? Ha gondolod hozok fel neked szívesen valamit.

-         Nem kell, ne fáradj

-         Oké te tudod. Most átugrom Takumi-hoz. Ott hagytam valamit, mert siettem reggel.

-         Rendben. Szia.

-         Szia

Észre vettem, hogy mikor beszéltünk rám sem nézett. Zavart hogy még mindig nem tudom mi történt múlt éjjel, de túl gyáva vagyok, hogy megkérdezzem. Lementem enni valamit. Szerencsére Yuzu is lent volt és gyorsan összeütött nekem egy kis omlettet. Miután megettem, visszamentem a szobába, és elővettem pár könyvet olvasgatni. De a gondolataim folyton Yukin jártak, hogy mi lesz ez után.

Azóta eltelt egy hét. Észre sem vettem hogy milyen gyorsan telik az idő. Holnap már iskola és alig bírtam tanulni. Azóta szinte alig találkoztam Yuki-val. Szinte sosincs itthon. Azt mondja mindig, hogy Takumi-nál vagy Ryou-nál van és segít nekik tanulni. Így nem bírtuk megbeszélni hogy mi is történt pontosan a buli éjjelén. Úgy érzem, kerül engem, és ez nagyon fáj, de hiszen én tettem tönkre mindent. Megérdemlem, hogy így bánik velem hiszen megcsókoltam. Hogy ne gondolkodjak megint ezeken, inkább elkezdtem bepakolni a táskába. Amint végeztem mentem is aludni. Yuki megint későn jött haza. Valahogy mindig így van ez. Pedig már az anyja is leszidta érte. Mindegy most már próbálok aludni.

Reggel előbb keltem hogy egyedül menjek suliba. Sikerült is. Amint beértem csak bámultam kifele az ablakon. Majd hirtelen megláttam Yukit aki egyszerűen gyönyörű volt, mint mindig, és Sayát mellette. Először csak egymás mellett sétáltak, majd hirtelen Saya egy puszit nyomott Yuki arcára, elköszönt majd elrohant. Láthatólag Yuki jól fogadta a dolgot. Nekem hirtelen a lélegzetem is elállt. Most mi történt? Nemrég még engem csókolt. Bár igaz én akartam, de akkor is.

-         A fenébe! – hirtelen az asztalra csaptam, majd felálltam

-         Valami gond van Akira?

Nem is válaszoltam a kérdésre, egyszerűen csak kirohantam az osztályból egyenesen a tetőre. Szerencsére volt nálam pótkulcs. Hirtelen zokogásba kezdtem és alig bírtam abba hagyni.

-         Mi a baj mi történt? A többiek azt mondták, jöjjek és nézem meg jól vagy e.

-         Yuki én…nem is tudom hol

-         Nem kell mondanod semmit. Egyébkén is nem most kéne megbeszélni a dolgokat. Nem így gondolod? – vágott közbe.

-         De akkor mikor? Szinte soha nem vagy otthon, vagy ha igen kerülsz engem.

-         Szerintem meg pont te vagy az, aki kerül engem. Na mindegy. Majd később beszélünk, most nyugodj meg kérlek, és gyere vissza az osztályba.

-         Oké.

Azzal ott hagyott. Nem sokkal később utána mentem és leültem a helyemre, mintha mi sem történt volna. Az órákon alig bírtam koncentrálni. Az járt a fejemben, hogy mikor fogunk beszélni és hogy mit mondhatnék neki. A szünetekben ki sem mentem a teremből. Egyedül az ebédszünetben mentem ki az iskola előtti parkba, majd leültem az egyik fa tövéhez. Észre sem vettem hogy valaki követett.

-         Miért nem vagy a többiekkel, mint mindig?- szólt hozzám egy lágy, kedves hang.

-         Most egyedül akartam lenni kicsit.

-         Értem. Akkor mit szólnál, ha most megbeszélnénk a dolgokat? Úgysem halhat meg senki. Remek rejtekhelyet találtál. – vigyorodott el.

-         Én nem is tudom, hol kezdjem Yuki.

-         Semmi baj kezdem én. Először is mire emlékszel aznap estéből? – hirtelen elpirultam és nem bírtam a szemébe nézni.

-         Én sajnálom, ha olyan dolgot tettem, amit nem lett volna szabad.- nyögtem ki zavartan

-         Buta most miért kérsz bocsánatot? A csók miatt?

-         Aham – bólintottam majd megint elpirultam. – Ennyire emlékszem aztán nem tudom mi történt.

-         Nem történt semmi természetesen. Amikor visszarántottál magadra, szinte azonnal el is aludtál.

-         De akkor miért voltunk…tudod úgy…

-         Félig meztelenül?

-         Aha

-         Mert amint próbáltam kiszabadulni az ölelésedből, te felkeltél, hogy visszatarts, és utána lehánytad az egész ruhámat és persze a tiedet is. Mihelyt végeztél azonnal vissza is aludtál. Addig én gyorsan kimostam kézközt a ruháinkat, hogy anyuék ne vegyék észre majd. Majd miután végeztem kiterítettem, hogy megszáradjon és befeküdtem aludni. Szerencsére az ágyat nem koszoltad össze így nem kellett magyarázkodnom érte.

-         Értem akkor jó. Azt hittem, hogy más is történ és kicsit összezavarodtam.

-         Amúgy miért csókoltál meg?

-         Hát…izé…nem is tudom. Biztos túl sokat ittam, hehe – nevettem el magam, de valójában nem tudtam elmondani, hogy azért tettem, mert egyszerűen megkívántam őt.

-         Értem. Akkor most már megbeszéltük ugye? És nincs harag?

-         Persze meg, és nem haragszom. Itt te vagy az egyetlen, aki haragudhat.

-         Ugyan felejtsd el. Tegyünk úgy, mintha meg sem történt volna jó?

-         Jó.

Bár majd bele haltam hogy újra az ajkamon érezzem az ő forró csókjait. Ekkor döbbentem rá, hogy szerelmes vagyok a legjobb barátomba. Méghozzá annyira, hogy folyton ölelném, csókolnám őt úgy ahogyan aznap éjszaka tettem.

-         Amúgy képzeld, van egy nagy hírem. Délután van valami programod?

-         Nem nincs miért?

-         Akkor szeretném, ha otthon lennél. Van egy meglepetésem mindenkinek.

-         Oké.

-         De gyorsan telik az idő. Mehetünk is vissza, különben lekéssük a bioszt.

Nevette el magát majd hirtelen felpattant és elrohant. Furcsálltam hogy meg sem várt. Pedig megbeszéltük a dolgokat. Akkor meg miért volt velem ilyen távolságtartó? Nem értem. Mindenesetre kíváncsi vagyok, mi lesz az a nagy meglepetés, amihez az egész család kell majd…..

-         Már este van és Yuki sehol. Hol lehet, hisz ő mondta, hogy lesz valami meglepetés akkor még is merre kószálhat?

Miközben ezeket ismételtem fel s alá járkálva a szobában, hirtelen kinyílt a bejárati ajtó. Azonnal rohantam is le a földszintre.

-         Yuki na végre hogy megjöttél! Azt hittem már… - hirtelen belém fagyott a szó, ugyan is Yuki nem volt egyedül.

Az egész család a nappaliban volt és tévét nézett, majd felfigyeltek az én kissé hangos üdvözlésemre.

-         Sziasztok. Engedjétek meg, hogy bemutassam a barátnőmet Saya-t.

-         Jó estét! – köszönt illedelmesen majd meghajolt.

-         Szia. Szóval te lennél az, aki így elcsavarta a fiam fejét? – nevette el magát az asszony, majd megfogta a lány csuklóját.

-         Olyan régen vártam már hogy a fiam haza hozza a barátnőjét. Remélem itt maradsz vacsorára.

-         Ha nem vagyok a terhükre, akkor nagyon szívesen.

-         Ó miket beszélsz. Yuki tegyél még egy tányért az asztalra, kérlek.

Aztán beültek a nappaliba beszélgetni. Én még mindig a lépcsőn álltam, és próbáltam feldolgozni hogy elvesztettem az egyetlen embert, akit szeretek ezen a világon. Bár még az enyém sem volt. Így pedig már esélyem sincs.

-         Mi baj Akira? – kérdezte Yuzu megtorpanva előttem.

-         Semmi.

Azzal egy könnycsepp szaladt le arcomon, és visszarohantam a szobába. Fejemet szorosan belefúrtam a párnámba és a már halk sírás átment zokogásba. Persze nem is figyeltem oda ki lát vagy hall éppen, még az ajtót is elfelejtettem bezárni. Hirtelen éreztem a vállamon egy vékony kis kezet. Hirtelen nem ismertem fel ezeket a kezeket, amelyek gyengén és bizonytalanul érintettek, csak abban voltam biztos ez nem Yukié.

-         nem tudom mi a baj, de nekem nyugodtan elmondhatod.

-         Kérlek, most hagyj magamra. Egyedül szeretnék lenni.

-         Valamelyik nap is sírtál. A bátyám miatt vagy ilyen?

-         Kérlek most menny ki! Nem akarok beszélgetni.

-         Értettem. Ki megyek, és meg mondom anyuéknak hogy nem érzed jól magad. De ha bármi van, nekem elmondhatod.

Aztán ki ment a szobából. Régen éreztem ilyen magányosnak magam. Fogalmam sincs mit kéne tennem. Az biztos le kell mondanom arról az emberről, aki a visszaadta nekem azt amit elvesztettem. Neki köszönhetem, hogy még itt vagyok, hiszen nélküle senki vagyok. Ráadásul szeretem őt. De most még is ki kell tépnem magamból ezeket az érzéseket, és el kell felejtenem. Azt hiszem minél előbb el kell költöznöm innen mert így megbolondulok. Nem bírom nézni, hogy együtt van azzal a lánnyal. Persze azt szeretném, hogy boldog legyen, és mivel én is fiú vagyok, valószínű, hogy nem bírnám neki megadni mindazt, amire szüksége van. Jobb lesz ez így. Szépen elfelejtem.

Aznap este ki sem mozdultam a szobámból. Fogalmam sincs Yuki mikor jött aludni. Reggel nem vártam meg, azonnal bementem a suliba. Nem is láttam szinte őt aznap. Bár mellettem ül, szünetekben nem volt sehol. Gondolom Saya-val van valahol. Mikor erre gondoltam éreztem magamban azt a fájdalmat, azt az ürességet, egyszerűen megszakadt a szívem. Persze otthon most nem tudtam őt elkerülni, mert tanulni kellett neki is és nekem is. Most nem ment sehova.

-         Tegnap miért nem jöttél le hozzánk?

-         Nem éreztem jól magam. – szóltam keserűen.

-         Valami baj van? Miért kerülsz?

-         Nincs semmi, és nem kerüllek.

-         Ugyan Akira! Túl jól ismerlek, és látom, hogy van valami.

-         Nem akarok róla beszélni. Főleg veled nem!

Vágtam oda durván neki, persze azonnal megbántam mihelyt kimondtam. Azóta lassan eltelt egy hét és kerüljük egymást. Valami kettétört bennem úgy éreztem. Mindjárt vége a vizsgáknak is. Utána elmegyek dolgozni, és elmegyek innen. Így döntöttem.

Most hétvége van, és éppen takarítom a szobát egyedül. Hirtelen megszólal a telefon.

-         Akira téged keresnek!

-         Megyek! – rohantam le a lépcsőn.

-         Ki az?

-         Nem tudom, ha jól értettem, azt mondta Edward.

-         Átveszem. Halló itt Akira! Szia! Persze itthon leszek, miért? Komolyan? Rendben. Alig várom. Te is, szia!

-         Mi történ? Csak nincs valami baj?

-         Nem nincs. Tényleg Edward hívott. Őt Londonban ismertem meg, és osztálytársak voltunk. Azért telefonált, mert ide utazik és szeretne velem találkozni jövő hét végén, feltéve, ha nem gond.

-         Nem persze. Miért lenne gond?

-         Azért mert szeretnék ott aludni azon a hétvégén, mert sok mesélni valóm van.

-         Rendben van részemről semmi akadálya.

-         Köszönöm. – azzal szinte az asszony nyakába ugrottam.

Visszamentem takarítani de már kicsit boldogabb voltam, mert alig vártam ezt a találkozást.

Az egy hét gyorsan eltelt. Máris péntek van, és Edward hívott hogy szeretné megnézni hol lakom így idejön kicsit beszélgetni. Ma még Yuki is itthon maradt, mert kíváncsi ki lehet az a nagy barátom Amerikából. Sokat meséltem neki róla. Bár én jobban örültem volna, ha nincs itthon. Éppen a konyhába voltam egy pohár vízért, amikor is csöngettek. Azonnal ott teremtem az ajtónál és ki nyitottam.

-         Szia Akira! Hogy vagy? De rég láttalak.

-         Szia kerülj beljebb. És kösz jól vagyok. És te?

-         Én is megvagyok. Elég ramatyul nézel ki. Mi van veled?

-         Majd elmesélem. De először hagy mutassalak be a családnak.

Azzal be is húztam magammal a nappaliba.

-         Engedjétek meg, hogy bemutassam Edwárdot!

-         Szia! Már sokat hallottam rólad! Örülök, hogy megismerhetlek. – szólt először Yuki anyja.

-         Én is örülök asszonyom! És köszönöm hogy megengedték, hogy átjöjjek ma.

-         Ugyan ne legyél ennyire hivatalos velünk. És különben is Akira barátait mindig szívesen látjuk. És itt is maradsz vacsorára?

-         Nagyon szeretnék, de sajnos nem tudok most itt maradni. Csak pár percre ugrottam be hogy megnézzem hol él az én legjobb barátom, és hogy váltsunk pár szót.

-         Rendben semmi gond majd legközelebb bepótoljuk.

-         Hát az csak Akirán múlik majd. – majd rám nézett.

-         Na mindegy gyere fel a szobába és beszélgessünk, ha már csak rövid ideig maradsz.

Azzal felmentünk a szobába, és leültünk egymás mellé az ágyra.

-         Hogy értetted azt hogy rajtam múlik jössz e?

-         Nézd Akira! Nem kerülgetem a témát, egyből bele vágok. Azt szeretném, ha visszajönnél Londonba. Tudnál hol lakni, és nem lenne ismeretlen számodra. Szerintem sokkal jobb lenne. Több lehetőséged is lenne. Persze ha egyetemre akarsz menni, segítek bejutni és fedezném a tandíjadat is.

-         Hát nem is tudom, mit mondjak.

-         Még nem válaszolj rendben? Azt szeretném, ha átgondolnád, de viszont jó lenne, ha vasárnap választ adnál, mert akkor intézkedek az iskolát illetően.

-         Ez most hirtelen jött nekem.

-         Igazából már akkor vissza akartalak hívni mikor történt a baleset. De azt írtad nekem minden rendben itt és jól érzed magad. De hogy őszinte legyek én nem úgy látom, hogy jól éreznéd magad.

-         Ez nem így van csak…

-         Csak mi? Látom, hogy valami gond van.

-         Igen. Az történt hogy… - hirtelen sírni kezdtem.

-         Csak nyugattan sírj, én itt vagyok neked. Csak miattad jöttem Japánba. Tudod, már akkor jöttem volna mikor hallottam mi történt. Szerettem volna itt lenni melletted, de anyuék nem engedtek ide az iskola miatt. De már nem bírtam tovább így eljöttem.

Azzal szorosan magához húzott, hogy még levegőt is alig kaptam. Mikor már abba hagytam a sírást, felnéztem, bele azokba a gyönyörű kék szemekbe, majd hirtelen Edward megfogta gyengéden az ajkaimat és magához húzott, majd egy csókot lehelt rá. Én csak pislogtam, azt sem tudtam, hogy mi történik, és ekkor megláttam Yukit az ajtónak támaszkodva, aki így szólt:

-         Anya küldött fel hogy kész a vacsora, de látom megzavartam valamit.

-         Nem érdekes úgy is menni készültem. És kérlek, gondold át amit mondtam neked.

Majd óvatosan hozzám hajolt és oda súgott valamit a fülembe: Szeretlek.

-         Akkor kikísérem. – szólt oda mogorván.

-         Rendben, szia Akira!

-         Szia!

Azzal kikísérte az ajtón. Én az ablakból figyeltem hogyan távozik, és szinte alig bírtam felfogni a szavakat, amiket mondott, és azt hogy megcsókolt. De még is az volt a legnagyobb bajom, hogy Yuki látott minket. Vajon most mit gondolhat rólam? Aztán csak azt hallottam hogy Yuki szalad fel az emeletre egyenesen a szobába, majd úgy bevágja az ajtót hogy majd ki esik a helyéről.

-         Még is mi a fészkes fenét csinálsz?- rontott nekem.- Mit akart tőled?

-         Nem csináltunk semmi rosszat.

-         Persze mert pont jöttem. De mi lett volna, ha nem lettem volna itt?

-         Semmi közöd hozzá. – vágtam oda keményen, mert dühös voltam magamra.

-         De igen is van! Még mindig nem mondtad mit akart?

-         Azt akarta mennyek vele vissza Amerikába.

Ekkor hirtelen leült az ágyára és már kicsit higgadtabban beszélt.

-         És mit feleltél neki?

-         Még semmit. Azt mondta, gondoljam át, és vasárnap mondjam meg neki.

-         Menni fogsz?

-         Még nem tudom. Valószínűleg igen.

-         És ha én arra kérlek, maradj itt?

Erre a kérdésre a szívem hevesen verni kezdett. Úgy lüktetett a mellkasomban, mint ha azt jelezné, még van remény. De persze az agyammal tudtam, azt hogy nincs értelme. Hiszen barátnője van.

-         Nem tudom. – válaszoltam neki pár perc elteltével.

Majd felállt és odasétált hozzám, megsimogatta a fejem tetejét.

-         Bocsánat.

De mielőtt megkérdezhettem volna miért, hirtelen letepert az ágyra és megcsókolt olyan hevesen és szenvedélyesen, hogy a lábaim is bele remegtek…