Emlékekbe zárva
Futok, szinte már alig kapok levegőt, közben pedig a sírás fojtogat belül. Nem tudom hova, és azt sem, hogy merre tartok. Megállok kicsit, de mindenütt köd vesz körül. Hirtelen egy alak rajzolódik ki a ködben. Megint rohanni kezdek, kezemet kinyújtom, hogy elérhessem, de ő nem mozdul. Hiába rohanok felé, egy centivel sem vagyok közelebb, aztán hirtelen eltűnik előttem, mint egy délibáb. Könnyeim ismét patakokban folynak, és térdre esem. Éles fájdalmat érzek a mellkasomban. Kezemet rögtön oda kapom, szemem pedig becsukom.
Pár perc elteltével, mintha múlni kezdene a fájdalom, kinyitom a szemem, de már máshol vagyok. Magamat a levegőben látom, alattam pedig egy temetőt. Csak nézem az egyik sírnál lévő férfit, amint egy virágcsokrot szorongat a kezében. Közelebb megyek, hogy láthassam az arcát, és azt a nevet, akinek a sírja előtt térdepel. Megérintem a vállát, mire a férfi felkapja tekintetét, de nem rám figyel, hanem a sírt nézi fájdalmas tekintettel. De ahogy fürkészni kezdem az arcát rájövök, hogy az-az ember nem más, mint én. Hátrébb lépek, és elolvasom a névtáblát.
Tatsuki Naoya.
Érzem, a szívem megint megtelik keserűséggel, és magánnyal, és megint sírni kezdek.
Majd ismét összemosódik előttem minden, és egy emberekkel teli utcán találom magam. Hiába szólok valakihez, nem hall senki, és nem is lát. Aztán meglátom magamat, ahogyan sietek valahova, és az órámat nézem, mikor megállok egy kereszteződésben. Igen, már emlékszem. Míg várok hogy zöld legyen a lámpa, megszólal a mobilom.
- Hol vagy?
- …
- Én most megyek át a kereszteződésen. Várj meg ott ahol vagy!
Tettem le mosolyogva a telefont. Igen emlékszem. Akkor mosolyogtam utoljára. Akkor hullott darabokra az életem. Siettem Naoyához. Már láttam őt az út másik felén. Mihelyt zöldre váltott a lámpa, ő el is indult felém nem törődve a még arra jövő hangos dudálására. Aztán hatalmas fékcsikorgás hallatszott, és Naoya véres testét láttam, ahogyan az úton fekszik. Gyorsan odarohantam, megnéztem a pulzusát, még vert a szíve, de elég lassan. Még utolsó erejét összeszedve megfogta a kezem és csak annyit mondott:
- Mindig veled leszek!
Aztán láttam, hogy az élet szép lassan kiszáll a testéből, lassacskán csukódnak le zöld szemei. Még próbáltam szólongatni, de hiába. Mikor rájöttem, nincs mit tenni, üvölteni kezdtem, miközben a könnyeim potyogtak. Magamhoz szorítottam gyenge kis testét, és addig nem is engedtem el, amíg a mentő ki nem ért. De már hiába jött, hiszen nem volt kit megmenteni. Gyönyörű szőke haja vértől tapadt, hiszen az ütés a fejét érte. A gépkocsi vezetője pedig megúszta kisebb horzsolásokkal.
A szívem megszakadt azon a napon.
Nagyon zaklatottan, és hangos zokogásban ugrottam fel az ágyamból. Már megint álmodtam. Újra átéltem azt a szenvedést, amit Naoya elvesztése okozott nekem.
- Mi a baj? Rosszat álmodtál?
- Főnök…
Rám tört hirtelen a zokogás, arcomat kezeimbe temettem, és úgy sírtam. A főnök hamar az ágyam mellett termett, és átölelt, jó szorosan. Közben lágyan hajamba túrt, ami egy kicsit megnyugtatott, de a sírást még így sem tudtam abba hagyni.
Nem tudom meddig lehettünk így, de a karjai közt egy idő után megnyugvásra leltem. Ahogy szorosan a mellkasához ölelt, éreztem a gyors szívverését, amitől kicsit zavarba jöttem, és eltoltam magamtól.
- Most már jól vagyok. Köszönöm…Főnök!
- Ennek örülök!
Felállt, és az ajtóhoz sétált.
- Megtennéd hogy nem hívsz többet főnöknek? Már egy ideje meg akartalak kérni rá, mert annyira zavaró.
- Persze, de akkor mégis hogy szólítsalak?
- Hát a barátaim Takahiro-nak hívnak, de ha gondolod hívhatsz Hiro-nak is.
- Rendben.
- Ha már úgy is fent vagyunk mind a ketten, mit szólnál egy csésze teához?
- Nagyon köszönöm, és elfogadom.
Mosolyodtam el, majd kimásztam az ágyból, magamra kaptam egy köntöst, és a konyhába mentem, ahol már az asztalon várt a gőzölgő teám. Gyorsan megittuk, de nem kérdezett semmit, én pedig nem akartam szóvá tenni mit is álmodhattam. Elmosogatta a két poharat, utána mindketten indultunk aludni, de mielőtt beléptem volna a szobámba, Takahiro megragadta a karomat, és egy puszit adott az arcomra.
- Jó éjszakát!
- Ööö…neked is!
Szóltam utána fülig vörösödve. Nem értettem mi lehet ez az egész, hiszen ő nem meleg, és még azt sem tudja, hogy én az vagyok. Együtt dolgozunk hiszen ő a főnököm, de mégsem ismerjük egymást eléggé. Minden amit tudok róla az az, hogy felesége van, akitől most válik, meg persze a sok pletyka arról, hogy miért. De magamról még soha sem meséltem neki. Mondjuk nem is nagyon kérdezett semmit.
Na nem mintha akarnék tőle valamit vagy ilyesmi. Megfogadtam magamnak, hogy soha nem leszek szerelmes újra. Bár el kell ismernem, hogy a főnök nagyon jól néz ki. Vállig érő fekete haja, és gesztenye barna szemei vannak. Mindig öltöny van rajta, és a mellé passzoló nyakkendő. De azt hiszem ez egy vállalati igazgatótól el is várható.
El is pirultam ettől a gondolattól, hiszen még soha nem gondoltam rá úgy, hogy milyen jól néz ki.
- Tiszta hülye vagyok!
Morgolódtam egyet, majd befeküdtem az ágyamba. De valahogy nem ment ki a fejemből az, ahogyan magához ölelt, és hallottam a heves szívverését, miközben gyengéden simogatta a fejem. Még mindig éreztem ujjainak melegét, amitől szinte már lángolni kezdett a testem. Forgolódni kezdtem, miközben arra gondoltam, milyen jó lenne ha még tovább érintene. Annyira elvette az eszemet, hogy magamat kezdtem simogatni. Kezemmel rámarkoltam a már merevedő férfiasságomra, mire a szoba hangos zihálásommal telt meg. Abban a pillanatban nem gondolkodtam, csak átadtam magam a képzeletem okozta gyönyörnek, és mikor elélveztem, Takahiro nevét ismételgettem újra és újra. Mikor már kielégültem, szomorúan néztem a plafont, és éreztem hogy megint eleredt pár kósza könnycsepp a szememből.
Azért sírtam, mert úgy éreztem, ezzel végleg elárulom a Naoya iránti érzéseimet. Fájt, hogy mikor elélveztem, nem az ő nevét kiáltottam, de az fájt a legjobban, hogy még csak nem is rá gondoltam. Legszívesebben most jól mélyre ástam volna magam. Éreztem, hogy megszakad a szívem, hiszen kezdtem rájönni, hogy lassan, de biztosan bele szeretek Takahiroba, amit nagyon nem akarok.
Reggel alig bírtam felébredni, hiszen alig aludtam az éjjel. Magamra kaptam pár ruhát, és mikor kinyitottam az ajtót, isteni illat csapta meg az orrom. Követtem az illatot, és halkan a konyhába lopóztam. De azt hiszem a látványra nem voltam felkészülve. Az ételek már az asztalon voltak, Takahiro pedig egy fekete feszülős boxerben, amit egy kis kötény takart, a tűzhelynél állt. Éppen az utolsó simításokat végezte, amikor meglátott engem, én pedig fülig vörösödve csak ott álltam és tátott szájjal figyeltem. A szívem egyre hangosabban kezdett verni, olyannyira, hogy majd kiesett a mellkasomból.
- Mégis meddig állsz még ott? Ülj le nyugodtan, mindjárt csatlakozom én is.
- Ahh jó…
Azzal helyet is foglaltam, és próbáltam nem a fenekét figyelni, ami persze lehetetlen volt számomra. Annyira elbambultam, hogy két kezet éreztem a homlokomra simulni.
- Jól érzed magad? Olyan piros az arcod! De ahogy érzem, nincs lázad.
- Ööö nincs semmi bajom! Csak biztosan kicsit megcsapott a pára.
Vakartam meg a fejem zavaromban, és ha lehet még az ember a ráktól is vörösebb, akkor én biztos hogy az voltam.
- hát jó! Ha te mondod!
Elém pakolta a reggelit, majd leült velem szemben. Miközben éppen a tányéromra szedtem az ínycsiklandozó omlettemet, feltűnt, hogy minden apró kis mozdulatomat lesi.
- ööö mi az? –kérdeztem kicsit meglepetten.
- Semmi csak azon tűnődtem, hogy telt az estéd. Tudtál rendesen aludni?
- Igen szerencsére jól aludtam.
- Igazán? Esetleg nem hallottál valami szokatlant?
- Nem. Miért kérdezed?
- Pedig esküdni mertem volna rá, hogy egy férfi hangot hallottam, aki folyton a nevemet ismételgette.
Ez nem lehet igaz! Biztos meghallott amikor azt csináltam. Most mit tegyek?! Nem mondhatom el neki az igazat, mert biztos rögtön kidobna innen, sőt még a cégtől is kirúgna! Nincs más választásom, mint hogy tagadom. Tudom nem szép dolog hazudni, de az igazat sem mondhatom el neki.
- Én nem hallottam semmit.
- Hát akkor azt hiszem megkönnyebbültem. Biztos csak a képzeletem játszott velem.
Miután megreggeliztünk, Takahiro elmosogatott, én pedig mentem készülődni. Már majdnem kész voltam, csak a nyakkendővel babráltam, mert sehogy sem bírtam megkötni, pedig mindig sikerült.
- Na jó akkor így marad!
Mérgelődtem még pár sort a tükör előtt, a nyakkendőt meg csak kibontva hagytam magamon. Még utoljára végig mértem magam, majd indultam is ki. A főnök már az ajtóban várt.
- Siess már mert elkésünk!- mérgelődött és az óráját nézte.
- Már kész vagyok, mehetünk is.
- Rendben. - pillantott rám. – Csak nem így akarsz jönni?
- Valami baj van?
- A nyakkendődet nem kötötted meg!
- Jah hogy az! Fura de sehogy sem bírtam megkötni. Pedig próbáltam.
Közelebb lépett hozzám, én meg a falhoz simultam meglepetten.
- Majd én megkötöm neked!
Olyan lágyan és kedvesen mondta, hogy megszólalni sem mertem. Teljesen levett a lábamról, pedig nem csinált semmi olyat. Ahogy elkezdte kötni a nyakkendőt, megcsapott a kölni illata, mely mélyen az orromba vésődött.
- Kész is! Indulhatunk.
Nem értem hogy miért nem jön zavarba, amikor én igen. Bár biztos nem úgy gondol rám, mint ahogyan én.
Az irodában is folyton őt néztem, és néha néha össze akadt a tekintetünk, én pedig fülig vörösödve fordultam el. Már nagyon vártam hogy végre vége legyen ennek a napnak, hiszen kezdett minden egyre furcsább lenni. Mikor kimentem a mosdóba, meghallottam, hogy két lány éppen arról beszél, hogy én milyen jogon élősködök a főnökön. Hát mondanom sem kell, eléggé felzaklatott, de nem mertem szólni nekik hogy fejezzék be. Hiszen én is úgy gondolom hogy a terhére vagyok. Próbáltam már haza menni, de valamiért nem engedte. Ráadásul úgy bánik velem, mint egy herceggel. Minden nap meleg kaját eszem, mert főz valamit, bármit kiejtek a számon, ő azonnal teljesíti, és még munkába is elhoz. Úgy érzem, mintha kihasználnám őt.
- Na emberek, mára végeztünk! Mindenki hazamehet!
Erre a remek hírre mindenki felkapta a fejét, és bár fáradtan, de mindenki szedelőzködni kezdett.
- Főnök! Van még itt pár dokumentum. Meg tenné hogy ezt még aláírja?
- Persze hozd csak.
Becsuktam az ajtót, és elindultam az asztal felé. A főnök megpróbált egy tollat keresni abban a hatalmas kupiban, ami rajta volt, de azért még szorított egy kis helyet a papíroknak. Gyorsan alá is írta, de amilyen ügyetlen vagyok, sikerült egy nagyobb irat kupacot lelöknöm.
- Sajnálom azonnal összeszedem!
És már ugrottam is de…
- Vigyázz!
Kiáltott rám a főnök, én pedig elestem, és mivel a főnök segíteni akart azzal, hogy utánam kapott, őt is magammal rántottam.
- Jól vagy? Nem esett bajod?
Kérdezte aggódva, miközben még mindig magához szorítva ölelte testemet, az egyik kezével pedig a fejemet fogta.
- Jól vagyok hála neked!
Suttogtam halkan a fülébe, még magam sem tudom miért. Kicsit engedett a szorításból, majd fölém hajolt, és mélyen a szemembe nézett. Én sem tudtam levenni róla a tekintetem, teljesen megbabonázott, aztán ajkai közeledni kezdtek felém, én pedig nem tértem ki előle, hagytam hogy magával sodorjon ez az érzés, amit már nagyon régen éreztem. A szívem egyre hangosabban dübörgött a mellkasomban, mire lágyan megcsókolt. Olyan édes csók volt ez, mint a méz. De hirtelen halk kopogást hallottunk, és az ajtó már nyílt is.
- Elnézést főnök, de minden rendben? Valami nagy zajt hallottam.
Sétált be az egyik titkárnő, és mit ne mondjak, a főnök még mindig rajtam feküdt, de aztán gyorsan észhez tért, majd lemászott rólam, én pedig fülig vörösödve felültem, és kirohantam az irodából.
- Mégis mi a fenét művelek? Ennek nem lett volna szabad megtörténnie! Most hogy nézzek majd a szemébe ezek után? És…és…miért csókolt meg?
Berohantam az egyik mosdóba, neki dőltem az ajtónak, majd elvesztettem a testem felett az irányítást egy pillanatra, és lecsúsztam a földre, kezeimet pedig a tarkóra tettem, és csak egy kérdés motoszkált a fejemben:
- Most mégis mihez kezdjek?! - ujjaimat végig húztam ajkaimon, és éreztem, hogy elered pár könnycsepp a szememből.
Nem tudom mennyi ideig lehettem ott, az ég dörögni kezdett, majd eleredt az eső, melynek cseppjei szaporán vonultak végig a nyitott ablakon, víztócsát hagyva maguk után. Akkor már a sírást is abba hagytam, oda sétáltam az ablakhoz, és mielőtt elindultam volna haza, kitártam, nem törődve azzal, hogy az eső hideg cseppjei érik bőrömet, és egy hatalmasat ordítottam. Ettől kicsit megnyugodva indultam vissza az irodámba, hogy összeszedjem a cuccomat, és haza induljak. A főnök már ekkor nem volt az irodájában, így nyugodtan összepakoltam, majd elhagytam az épületet. Az eső még mindig esett, de nem törődtem vele, csak sétáltam haza felé, arcomat a földnek szegezve. Éreztem ahogyan a testem egyre nehezebbé válik, és szinte vonszolom magam. Aztán hirtelen minden elsötétült, én pedig a erőtlenül a földre zuhantam…
